Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)
Visszaemlékezések, feldolgozások
visszament partim állja el a kilátást előlük ezekre a nagy és sorsdöntő dolgokra? ... Mindenben megrendültem, és főként abban: helyesen cselekedtem-e, hogy ezért a csürhéért feláldozom, és esetleg árvaságra juttatom az én drága, szép gyermekemet. Micsoda aljas nép, annyira rossz és értéktelen, hogy belőlük tizenhárom sem tesz ki egy tucatot. Végre egy ismerős kéményseprősegédet találtam, ki vállalkozott arra, hogy amint teljesen besötétedik, elmegy a főhadnagyhoz és megmondja, hogy fontos ügyben keressen fel engem volt lakásomon, mert a megyei székhelyről fontos üzenetet és tájékozódást hoztam. Irtózatos kimerültségemben mindenem fájt és elcsigázottságom hangtalan sírásba tört utat belőlem. Annyi minden történhetett volna velem, és annyi minden történhetik még meg velem és a megyeszékhelyen, - én pedig otthagytam a gyermekemet. Nagy lelkesedésem lelohadt, különösen mikor azt tapasztaltam, hogy senki sem haragudott a csehekre. Bár huszonkilencedike volt, és a lakásom elsejéig ki volt fizetve, volt háziasszonyom, a gazdag iparosné, ki potyára annyit tömte a szolgabírót, most csak tíz koronáért volt hajlandó kinyitni szobáim ajtaját és kijelentette, hogy a fűtést külön fogja felszámítani. Mindenbe belementem. Rendbe hoztam magam és dideregve a kályha melléereszkedtem le egy fotelbe, s elnéztem a lakást... mely annyi mindennek volt a tanúja. Talán kissé el is szundíthattam, mikor az a bizonytalan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Pedig nem volt senki a szobában. Talán a lakást elválasztó ajtót nyitották ki a szekrény mögött? - gondoltam. Tudtam, hogy ott van volt háziasszonyomnak a rekvirálók elől rejtett éléstára, és arra is emlékeztem, hogy ha nagy kíváncsiság gyötörte, erről a helyről szokott hallgatózni. Amint körülnéztem, egyszerre az udvarra vezető ajtón kopogás hallatszott. Hangosan szóltam ki: „Szabad!" És most, mintha a szekrény mögül elfojtott vihogás hallatszott volna. De az én figyelmemet főleg az udvar felől hallatszó mozgolódás kötötte le. Összeszedtem magam, az ide várt főhadnagyra gondoltam, és mondanivalómat kezdtem fogalmazni, hogy minél meggyőzőbben adjam át az életre-halálra szóló fontos üzenetet. De csak kellemetlen hideg légvonat jött be a másik szobából, mint mikor egy, a szabadba vezető ajtót nyitva hagynak. „Ön az, főhadnagy úr?! Parancsoljon beljebb!" - szóltam ki. Ekkor a szekrény mögül élénk lett a vihogás és egy férfihang bekiáltott az udvarról: „Azt izente, hogy..." -és aztán elhallgatott. Egy-két másodpercnyi szünet után a nyitott ajtóközön, mely az én szobámat a háziasszonyéval összekötötte, megszólalt a szomszéd bábaasszony hangja a háziasszonyéval együtt: „Hogy csinál a fejére! Csak tisztességes helyre szokott járni..." Eleinte nem is hittem a fülemnek. Talán valami tévedés?... Talán nem is nekem szól?.... Nem soká tétovázhattam, mert ekkor már a szekrény mögül négyen-öten is olyan harsányan kacagtak, sértegettek, hogy nyilvánvaló volt: nekem szólt az egész komiszság. A piszkos szavaknak bő áradata zúdult rám, kapcsolatba hoztak a szolgabírótól kezdve az egész világ minden hadseregével és azzal zárták be: „Várj türelmesen, itt vannak a csehek is... ne haragudj rájuk!..." 438
