Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)

Előszó

kező szavakat mondta: „ Akikről e tábla szólani fog, igaz magyarok voltak, mert forrón szerették hazájukat, és hősök voltak, mert hazaszeretetüknek életüket is feláldozták. Hálából emlékük előtt ma egy nemzet tiszteleg, s emléküket egy város zárja mindörökre hálás szívébe. Az emléktábla leleplezésére az engedélyt megadom." A „csehkiverés" emléknapja, a két világháború között is helyi ünnep maradt. Miként Sulacsik Zoltán megfogalmazta: „Igen! Balassagyarmat tud és akar is ünnepelni ezen a napon. Már csak azért is, mert a csehkiverés dicsőséges fegyvertényét kevesen ismerik hazánkban. Igaz, hogy nem azért verte ki a város a csehet, hogy Balassagyarmatot ezzel a hiúság sokszor jól jövedelmező, büszke trónjára ültesse. Balassagyarmat megmaradt Hamupipőkének. Nem űzött nagyszerű propagandát, mint mások, pedig itt puskák ropogtak, s vér omlott a földre." Költő lévén, ugyanezt versbe is foglalta: „Senki sem bánta, hogy a dicső hírt/ más városok nem is emlegették/ s akik a harcon még verekedtek,/ annak hírére sorsot vetettek." Az első évek lelkes, őszintén átélt emléknapjai még a személyes átélés, visszaemlékezés jegyében zajlottak. Az első két évben még együtt ünnepelhetett a „csehkiverés" szinte valamennyi szereplője. 1923-ban azonban a szervezett vasutasok vezetőit, Schuchot, Meszlényit, Papácsyt, sztrájkszervezés miatt elbocsátották állásukból, hamarosan elkerültek Balassagyarmatról. Eltávozott Huszár Aladár is, megöregedett Pongrácz főjegyző és a másik főszereplő, Rákóczy István. Tolókocsiba kényszerült az egykor délceg főispán, Maüáth Géza gróf. A katonasors elvitte innen Vizy Zsigmondot. Követhetetlen a későbbi sorsa Bajatz Rudolfnak és Pálmay Ernőnek. Az egyébként mindig is impozáns ünnepségek közönségét mindinkább a „második vonal" képviselői vagy az azóta felnőtt és szocializálódott fiatalok alkották. A beszédeket sem az egykori résztvevők tartották. Ezek pedig egyre inkább azoktól a hazafias szólamoktól hemzsegtek, amelyek megtöltötték valamennyi korabeli szónoklat szövegét: Trianon, a magyarság végveszélye, a nemzeti összefogás szükségessége... De végül mire volt példa ez a jeles cselekedet? - tették fel megannyiszor a képletes kérdést a szónokok. Nos, ennek megválaszolása a kortársak számára is fejtörést okozott. Az eseményekben mindegyre politikai üzenetet láttak - nem alaptalanul. Forgách József már 1919 márciusában megadta az „csehkiverés" szocialista interpretációját, mely a szervezett, szocialista munkásságnak vindikálja a dicsőséget, megállapítva: „...a csehszlovák imperializmus fegyveres erővel megszállotta városunkat. A politikai élet megbénult, a társadalom egy része, a nagy hazafiak, kiknek hazafiságuk mindig aszerint nyilvánul meg, amint azt jobban tudták értékesíteni, szinte tüntetőleg beszéltek az utcákon tótul, sőt egyes közigazgatási hivatalfők különös előszeretettel vették igénybe a cseh csapatokat egyes magyar polgártársak gyülekezeti szabadságának meggátlására. ...szinte kéjelegve írták meg a lapokban egyes urak, hogy nemcsak a nemzetiszínű pántlikát, de a vörös szalagot is üldözik a csehek. ... És jött azután a felszabadító akció. Ott is a munkásság - elvének félretételével - fegyvert 9