Gere József: Békében, háborúban - Nagy Iván Könyvek 8. (Balassagyarmat, 2000)

Személyi adattár

és betegszabadság után 1943. augusztus 10-én Egerbe a 20. gyaloghadosztályparancsnokság állományába került. 1944. áprilisában a 23/1. zászlóalj ismét az ő vezetésével indult a harctérre. Súlyos harctéri sérülésére való hivatkozással az újabb frontszolgálatot elkerülhette volna, de hazafias érzelmei és az általa felállított erkölcsi normák ezt nem engedték meg. A Kárpátok előterében felmorzsolódott 23. gyalogezred részeiből létrehozott harccsoport vezetését rá bízták. A Botond-harccsoport a magyarországi harcok ismert, a hadseregen belül legendás hírnévre szert tett alakulata. Számtalan esetben túlerejű ellenséget vertek vissza, meglepetésszerű támadásaikkal elfoglalt területeket vettek birtokba. Botond László azok közé tartozott, akik a harc folytatását 1944. október 15. után is vállalták. Harccsoportjának teljesítményét a németek is elismerték. Leányának visszaemlékezése szerint, memoárjaikban a magyarországi harcokban résztvevő szovjet parancsnokok is említést tesznek róluk, mint kemény ellenfelekről. Botond teljesítményét a magyar vezetés azzal ismerte el, hogy 1945. január l-jén, 1943. május 1-jei ranggal, ezredessé léptették elő. 1945 tavaszán a különféle gyűjtőszázadokból feltöltött harccsoportja a Balaton északi partját védte. I945. március 24-én fogságba esett. Csoportja ez után sem esett szét. A beosztott parancsnokok vezetésével harcolva vonultak vissza Graz körzetébe, ahol az idők során kialakult „Botond-harccsoport" útjelző tábláikat is használták még. A magyarországi harcok idején családját — feleségét és két lányát — útba indította Ausztria felé. A háború vége Grazban érte őket, ahonnan 1945 májusában tértek haza Magyarországra. Vonatból ledobott cédulákból szereztek tudomást arról, hogy Botond László ezredest Románia felé szállították. 1945 júliusában a Romni-Cul-Sarat-i hadifogolytáborban volt. Az egyik hadifogoly társa — Osgyány Pál mérnök alezredes — elmondása alapján ismert, hogy Botond László ezredes I945 októberében a Sukrem közelében lévő Ljugyinovo hadifogolytábor kórházában meghalt. Halálát a mostoha körülmények miatt legyengült szervezete és az 1942. évi harctéri sebesüléséből származó májsérülés okozta. A családot 1947-ben a hadifogságból hazatérő fogolytársak tájékoztatták a családfő halálhíréről. Egri lakásuk egy részét lefoglalták, s csak egy kis szobában lakhattak. Az idősebb lány a háború végén férjhez ment, de Botond Lászlóné a kisebb lány után árvaellátást és özvegyi nyugdíjat nem kapott. A csonkán maradt családon Botond ezredes egykori katonái igyekeztek segíteni és védelmükre kelni különféle igazolásokkal. A kitelepítést elkerülték, de az édesanya kőművesek mellett, később asztalosműhelyben dolgozott, a kisebb lányt pedig egy ideig vájáriskolába volt kénytelen járatni, ahol szállást és élelmet kapott. A későbbi években is osztoztak az osztályidegen horthysta tiszti családok sorsával. Az e sorok írásakor is élő özvegynek küzdelmes élete volt. Férjét csak 1960-ban nyilvánították holttá. 1973-ban másodszor is férjhez ment. Férje haláláig kézifestő kisiparosként mint vásári árus 247