Gere József: Békében, háborúban - Nagy Iván Könyvek 8. (Balassagyarmat, 2000)

Területvédő harcok Magyarországon a nyilas hatalomátvétel után

utcai harckocsironcs ágyúcsövének egy darabja. A harckocsi lebontásában élenjárók voltak a közelben lévő futőháziak. Nekik volt ugyanis hordozható acetilén gázfejlesztőjük, s ennek segítségével bármilyen vastag acélt el tudtak vágni."

291 Balassagyarmat elfoglalása után a szovjet támadás kifulladt. Az Ipoly folyó jó védővonalnak bizonyult. A németek most vették hasznát az októberben kiásott lövészárkoknak. A frontvonal a következő három héten a város északi határában húzódott. Kamarás József december 8-án a vasútállomásról utolsóként kigördülő mozdony vezetőállásán Ipolyságra menekült. A németek védekezéséről érdekes megfigyelést tett: „A német katonaság kihasználta az Ipoly folyó által nyújtott természetes védelmet. Egybefüggő árokrendszert nem létesítettek, hanem a jól belátható helyeken támpontszerűén alakítottak ki védőállásokat. Ipolyság és Szécsény között egy harckocsi teljesített szolgálatot a következőképpen: reggel elindult Ipolyságról Balassagyarmat felé, s útközben bizonyos helyeken megállt. Néhány lövést leadott az ágyújával, majd továbbindult. Pár kilométerrel távolabb ismét megállt, s újra lőtt egy párat. A harckocsi személyzete szigorú napirendet tartott be, azt is megszervezték, hogy mikor, hol étkeznek. Az éjszakát általában Ipolyságon töltötték. Előfordult, hogy az oroszok valahol kisebb-nagyobb csoportokban támadást kezdeményeztek. Ilyenkor a harckocsit rádión értesítették, s az soron kívül a szorongatott helyre sietett."

292 Balassagyarmat a december 8. után következő három hétben nehéz napokat élt át. A frontvonal a város határában húzódott, a Szőlőhegyről tűz alá tudták venni minden pontját. Kísértetiesen hasonlított a helyzet 1919 tavaszához. Ekkor a demarkációs vonalként kijelölt Ipoly folyó mögé visszavonuló cseh légió ágyúi tartották rettegésben a lakosságot. Szerencsére a németeknek kevés lövegük volt a várossal szemben, főleg aknavetőkkel tartották tűz alatt a települést, ami több polgári áldozatot is követelt. Tóth Béla egy érdekes momentumot említett nekem: „A 23/11. zászlóaljjal voltam kint 1942-ben a fronton, majd leszerelésem után 1944-ben ismét behívtak a határvadászportyázószázadhoz, ahol szakaszparancsnok lettem. Mi az 1938-as határt védtük, tehát december 8-án nem kerültünk az oroszokkal harcérintkezésbe, mivel az őrsök Balassagyarmattól északabbra helyezkedtek el. Az egyik őrs Csábon volt. Azt vettük észre, hogy a csábi dombnál lévő tisztáson a németek messzehordó ágyúkat állítottak fel, s ezek csöve Balassagyarmat felé meredt. Megdöbbenve álltam előttük. Te Jó Isten, mit akarnak ezek, csak nem a várost lőni? - gondoltam. Elmondtam az aggályomat a parancsnokomnak. Ővele együtt megkerestük az ütegparancsnokot, s mivel tudott németül, megkérdezte tőle, hogy mi a szándéka az ágyúkkal. Azt a választ adta, hogy parancsa van rá, hogy Balassagyarmatot lője. Elsápadva mondtam, hogy ezt ne tegye, hiszen én ott lakom, s különben sincs ott semmilyen katonai célpont. Amikor a századparancsnokom lefordította, végignézett rajtam, s ezt mondta: Rendben van, nem lövetem a várost, csupán a bevezető utakra és vasútvonalakra lőjük be magunkat. Nagy megkönnyebbülést éreztem ekkor. Azt hiszem, hogy ezzel hozzájárultam ah213