Nagy Iván emlékezete - Nagy Iván Könyvek 6. (Balassagyarmat, 2000)

NAGY IVÁN ÉLETÚTJA - Hausel Sándor: Nagy Iván horpácsi évei (1878-1898)

HAUSEL SÁNDOR NAGY IVÁN HORPÁCSI ÉVEI (1878-1898) Születésének 100. évfordulóján egyik méltatója Nagy Iván életét három „élesen elkülönített" szakaszra osztotta.

1 Eszerint az első tartott születésétől a házasságkötéséig (1855), a második volt fővárosi tartózkodásának az időszaka, a harmadik pedig horpácsi évei. Az első kettőben országos mozgalmakban, intézményekben, tudományos kezdeményezésekben illetve munkákban vett részt. Ekkor a nemzeté volt. Főműveiben a nemzeti eszme és a polgári átalakulás jegyében tette azt, amit akkor szakmabeli társai is tettek: a magyar történelem forrásainak gyűjtését. De a kiegyezés után kibontakozó magyar tudományos történetírásnak már nem tudott részesévé válni.

2 Eddigi életrajzírói Budapestről történt kényszerű távozását két indokkal magyarázzák. Egy dologban azonban mindkét indokolás megegyezik: az elköltözés tudományos életének halálát jelentette. Az egyik szerint nem tudta felvenni a lépést a kor tempójával: „kora társadalmával teljesen meghasonlott historikusként visszavonul egy nógrádi faluba, Horpácsra bírónak"

3

. A másik szerint öregsége (ekkor 54 éves volt) és betegsége miatt következett be nyugdíjba vonulása és vidékre költözése.

4 Orvosi vélemény szerint fél éve volt hátra - húsz év lett belőle. Horpácson, Nógrád megyében főnixmadárként poraiból támadt fel a már eltemetett Nagy Iván. S ennek a húsz évnek eseményei már csak közvetve érintettek országos ügyeket. Előtérben szülőmegyéje helytörténete, il47. Nagy Iván 1898-ban letve művelődési és politikai viszonyainak előmozdítása állt. E tevékenységével aztán olyan elismerést és közmegbecsülést szerzett a maga számára itthon, mint budapesti tudományos teljesítményével az országban. Ekkor Nagy Iván már csak Nógrádé volt. Bizonyítják ezt a halálakor a városban kitűzött gyászlobogók és a megyei lap gyászkeretes címlapján a róla szóló megemlékezés: „És gyászoljuk őt, mert az, akinek nyitva állott az egész világ, a miénk maradt egészen. Bölcsője is itt ringott Balassagyarmaton, s ezt ő sohasem felejtette el. A finomult lélek titokzatos szálai, melyeket látni nem, csak érezni lehet, ide fűzték őt, e vármegyéhez és e városhoz, szülőhelyéhez egészen. Tudását, ismeretét s ami ennél több, a szívét is nekünk adta teljesen.* Gyermek, fennkölt gondolkodású gyermek még sohasem szerette jobban és bensőbben, mint épp ő szülőanyját, a várost, szülőhelyét, a vármegyét. Amije volt nekünk adta. Minden gondolata a minket szerető léleknek a megnyilatkozása, minden tette, a mi előnyünkön, a mi haladásunkon munkált."

5 Bizonyírja ezt a temetése is; a horpácsi temetőben hiányoztak azok, akik közé törekedett. A pesti lapok alig emlékeztek meg róla, de ennél még meglepőbb, hogy bár 40 esztendeig volt tagja, nem „hangzott föl az Akadémia búcsúzó szava, keresztjén az őszi szellő nem lebegtette az Akadémia koszorúját"

6

. Nyugdíjaztatásának kéréséhez 1877-ben egyre elhatalmasodó betegsége járult hozzá. Az 130