Nagy Iván emlékezete - Nagy Iván Könyvek 6. (Balassagyarmat, 2000)
NAGY IVÁN, A TUDÓS ÉS GONDOLKODÓ - R. Várkonyi Ágnes: Nagy Iván, történetíró a polgári átalakulás korában
Történetfelfogása ebben a közegben alakul ki. Különböző indítások és hatások fejlesztik. Sajátos tapasztalatok és tanulmányok segítségével jut el a reformkori költői romantikától a tudományos társadalomtörténeti szemléletig, s lesz egész életében a 19. századi értelemben vett liberális, szabadelvű, a realista történettudomány elkötelezettje. Még a reformkor utolsó éveiben bekapcsolódott abba a széleskörű munkába, amelynek során a falvak lakói, a parasztság körében élő történeti énekanyagot, mint elsődleges forrást gyűjtötték össze. Neve Erdélyi János körében tűnt fel, Zagyva- és Tarna-menti népdalokat gyűjtött. Mint általában egész Európában a múltjukat kereső korai polgári nemzetek és több, később ugyancsak neves magyar történetíró - például Pesty Frigyes és Révész Imre - Nagy Iván is úgy látta, hogy a nép körében élő emlékek a történelem eddig ismeretlen fejezetének dokumentumai. Ide vezethető vissza barátsága Ipolyi Arnolddal, szakmai érdeklődése a falvak régi önkormányzatának emlékei iránt. Ekkor jöhetett létre öszszeköttetése Toldy Ferenccel is. Lehet, hogy ennek révén kaphatott a Magyar Tudós Társaságtól megbízást itáliai útján anyaggyűjtésre. Korai kapcsolatai között kevéssé számolt eddig a kutatás Wenzel Gusztáv hatásával. Lehetséges, hogy nemcsak az ipar- és a kereskedelem-történeti érdeklődést bátorította benne, hanem a mezővárosokra és a történeti fejlődés problémáira irányuló figyelmét is ösztönözte Wenzel. Vármegyei levéltáros apja mellett a levéltárral együtt nőhetett fel. Mégis feltűnő, hogy komolyabb forráskutatást úgyszólván a mélyvízbe dobva kezd. A Bibliotheca Marciana-ban végzett Gritti-kutatási eredményeit ma is használják a kutatók 9 . Velence nyilván világlátását tágította ki, összehasonlítással szolgált, könyvkultúrájára hathatott. Mikor alakult ki Nagy Ivánban a történetírói erős felelősségtudat a polgári átalakulását élő ország jövőjével kapcsolatban? Közvetlen út aligha vezet az életből a történettudományba és a múlt dokumentumai sem dobnak gyakorlatban használható mentőöveket a mindennapok gondjai között hányódó társadalomnak. Bonyolult áttételeket, látszólag össze nem tartozó metszeteket kell szemügyre vennünk, hogy valamit is megpróbáljunk érzékeltetni a ma még alig ismert folyamatokból. Azokból a sokrétű kölcsönhatásokból, amelyek a személyi adottságok és az értékítéletek, a kor követelményei és a történelmi mű létrejötte között lezajlanak. Az 1850-es, 1860-as évek a társadalomtudományok és természettudományok egymásra találásának zavartalan ideje, úgy is mondhatnánk, hogy a mézeshetei. A geológus Lyell felgyújtja a historikus Buckle képzeletét, Buckle-tól pedig nem más, mint Darwin örömmel tanulta meg a cédulázás technikáját. Magyarországon a reformkorban a történészek őszinte érdeklődéssel rendeznek közös konferenciákat a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésével, és sok társadalomtudós hallgatja az Akadémia és a Nemzeti Múzeum természettudományos előadásait. Ugyanakkor a természettudósokat is érdekli történettudomány új módszere és izgatja Magyarország múltja. Jellemzőek az őslénytan magyar úttörő tudósának, az ipolytarnóci ma már világhíres ősmaradványok felfedezőjének szavai: „Valamint a nemzetek történelmének leírásában a régi oklevelek, emlékek, romok, népmondák adatok gyanánt szolgálnak: azon szerint a földgömb külső kérgének időszakonkénti képződésére nézve a kövületek, a részint már kihalt ős-, részint még élő állatok csontjai mind megannyi régi okleveleknek tekintendők, melyek a föld kérgének régibb vagy újabb származására mutatnak." 10 Nagy Iván világképének természettu11
