Tausz Katalin: Az óváros. Gondolatok egy városi kis-társadalom szerveződéséről - Nagy Iván Könyvek 4. (Balassagyarmat, 1998)

Az óváros társadalma 1945 után

sen természetesen vált a mindennapi élet részévé: hiába laktak akár egy épületben is, mindenki tudta, hogy a módosabbak helye az utcafronti lakásban van, s a szegényeké a hátsó udvarban. A hétköznapok rutinszerű tevékenységeiben váltak az élet részévé ezek a különbségek, s inkább természetesnek tartották őket, mintsem kényszerként élték meg. Az úgynevezett kisebbségekkel, a zsidókkal és a tótokkal is így volt ez: a mindennapokban alakultak ki az együttélést természetessé formáló funkcionális kapcsolatrendszerek. Sokféle külső beavatkozás törheti meg e kiegyensúlyozott viszonyrendszereket. Ha egy, az Óvároséhoz hasonló területi társadalmi egységet veszünk szemügyre, a beavatkozások sokszempontú típusrendszerét hozhatjuk létre. A beavatkozások rendszerezésének első dimenziója a beavatkozás által érintett lakosság (egyének és családok) lehetne. A legszélsőségesebb beavatkozási forma az emberi élet kioltása. Ám kicserélődhet egy települési rész népessége a politikai és gazdasági kényszerek kiváltotta ki- és beköltözések miatt is. Nem szűkölködött az 1945 utáni magyar történelem az effajta kényszerekben. A politikai okok miatt egy területről kitelepítettek, illetve hasonló okok miatt egy lakókörnyezetbe betelepítettek, a lakások államosítását követően adminisztratív úton kialakított társbérletek új lakói, a szanálások miatt lebontott lakásokból elmozdított családok helyzete, területi emberi kapcsolatrendszere, lakásmódja a beavatkozás következtében más lett. S ezzel egyidejűleg átalakult az adott területi egységek társadalmának jellege, szerkezete is. Egyfajta népességcsereként értelmezhető jelentősebb csoportok társadalmi státuszának megváltozása is, illetve, ha az addig szokásoshoz képest másfajta társadalmi állású csoportok jutnak egy településen (vagy települési részen) meghatározó szerephez. Az előbbire példa a strukturális mobilitás kiváltotta stá70