Tausz Katalin: Az óváros. Gondolatok egy városi kis-társadalom szerveződéséről - Nagy Iván Könyvek 4. (Balassagyarmat, 1998)
Lakásutak
mi helyzetük, eladhatatlan, rossz minőségű, perspektívát nem kínáló magántulajdonú lakásaik, aktív korukban a városi lakásépítés elmaradása magyarázhatja e leromlott területen maradásukat. Az 1958 és 1971 között a városban kezdődő iparosítással lehet összefüggésben, hogy miért ebben a korszakban költözött az Óvárosba a legtöbb szellemi foglalkozású és viszonylag sok szakmunkás. Az ekkor beköltözött lakók az átlagosnál többen a vonzáskörzeten kívüli településen születtek. A terület fokozatos erodálódásával, s a meginduló lakótelep építéstől remélt jobb lakásviszonyokkal lehet összefüggésben, hogy miért költözött kevesebb balassagyarmati születésű ekkor ide vagy miért maradtak itt kevesen közülük. E családokban még mindig az átlagosnál kevesebb a gyerek, sok lakásban él két felnőtt generáció közös fedél alatt. A lakók csaknem háromnegyede az átlagosnál valamivel jobb minőségű, magántulajdonú lakásban él. Az 1958 és 1971 között beköltözők az előző korszak beköltözőinél gyakrabban említették költözésük motívumaként a régi lakás előnytelen méretét és minőségét. Az e csoportba tartozóknak több jutott e terület lehetséges előnyeiből: lakásaik viszonylag jobbak. Maradásuk oka lehet, hogy az esetlegesen megszerezhető lakótelepi lakások a többgenerációs együttélésre aligha lennének alkalmasak. Az 1972 és 1982 közötti korszakban költöztek a vonzáskörzet községeiből legtöbben az Óvárosba. A hetvenes években is folytatódott az idős, egyedülálló asszonyok hányattatása, ekkor is többen kerültek az Óvárosba, a legrosszabb udvari lakásokba. A Templom utca egyik nyolc-lakásos tanácsi házába egy volt segédmunkás-asszony például 1970-ben költözött egy fészerből kialakított szükséglakásból. Ugyanebben a házban a legutolsó, 20 négyzetméteres lakrészt 1976-ban, a már ismert forgatókönyv alapján foglalhatta el egy néni, akit a főutcán lebontott házból „tettek ide". Az aktív munkavállalók közül a se130
