Kiss András János: 1956. A salgótarjáni acélgyár története 1956-ban - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 63. (Salgótarján, 2012)
III. 4. A forradalom fegyveres testületei
munkás és bányász karhatalmisták azonban egyéni akciókról, hősiességről, vagy éppen bosszúról álmodoztak, s ezek az álmok hőstettekké dagadtak az idők során, hogy aztán a kollektív emlékezetben mint valóságot rögzítsék azokat. A szimbólumok mellett más, komolyabb horderejű jelenségekre is érdemes figyelni. A híresztelések, esetleg névtelen telefonok, melyek majdnem a karhatalom és a nemzetőrség összecsapását eredményezték - akár a megyei tanácsnál, akár a lapujtői esetnél -, már valós, vérre menő játszma részét képezték. Provokációk voltak ezek? Valaki a háttérből támadásra akarta hergelni a nemzetőröket, hogy legyen ok a kommunisták fegyveres beavatkozására? Vagy az érzelmileg túlfűtött helyzetben a félelem mindkét oldalon tápot adott az álhírek terjedésének? Ma már nehéz lenne megmondani, vajon gyerekes izgatottság és félelem, vagy tudatos félrevezetés szándéka vezette-e azokat, kik felnagyítva adták tovább a híreket. A provokáció vádját gyakran olvassuk kommunisták tanúvallomásaiban. Úgy gondolom, ez esetekben a forradalom tisztaságáért síkra szálló nemzetőröket nem terhelheti az indulatok gerjesztésének vádja. A forradalmi őrségek határozottan, de emberséges módon, nem erőszakosan álltak ki a forradalmi vezetés mellett; a kommunisták pedig, félve a nyílt támadástól, mivel tudták, hogy a tarjáni munkásság a forradalmárok mögött áll, csak apró, taktikai manőverekkel kísérleteztek, keresték a beavatkozás és a hatalomátvétel lehetőségét. Féltek, mert saját eszközeik használatát vetítették ki a forradalmárokra. A vádaskodásban lépten-nyomon találkozhatunk az erőszakosság olyan formájával, ami köztudottan szerepelt az ÁVH repertoárjában, de amelyet egyetlen tarjáni forradalmárra sem sikerült rábizonyítani. A kommunisták félelmét táplálhatta a Bakonyban vagy a Mátrában elrejtőzött „ellenforradalmárok" hadáról szóló rengeteg mendemonda is. Az osztályharc szellemében nevelt fiatalok hitték és fel is nagyították e titokzatos történeteket. Ami egyesek számára félelmet jelentett, a fiatal forradalmárokban hiú reményt táplált: „Tóth Tibor és Szabó Tibor ebben az időben elmentek az akkori őrségbe, és onnan hordták a híreket, várták Maiétert a Bakonyból."363 Látván ezt a sok gyűlölséget, bizalmatlanságot, felötlik az emberben a kérdés, hogy csupán az októberi események és az ideológiai nézetkülönbségek képesek-e így megosztani egy lokális társadalmat. Vagy netalán mélyebb oka és előzménye is lehet a kölcsönös félelemnek, a felfokozott indulatoknak? Az alábbi történet eszünkbe juttatja, hogy egy lokális társadalom tagjai sok szállal vannak összekötve, s hogy ezek az emberek nem a forradalomban találkoztak először. 363 Jelentés a sodronyjavító és szerszámműhelyből, 1957. október 9., 2. p. NML XXXV. 61. r) 114. 89
