Kiss András János: 1956. A salgótarjáni acélgyár története 1956-ban - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 63. (Salgótarján, 2012)

II. Acélgyáriak 1956 forradalma előtt

A két világháború közti időben acélgyárinak lenni fogalom volt. A környéken és a „Rimán" belül is ők voltak a legjobban megfizetve. Korszerű bérházak sora, modern ferences templom, kórház és általános iskola nyílt számukra. Az 1920-as években az egykori Fasoron épült kétemeletes házakat ma is lakják. A szenet olcsón, a villanyt - a gyár erőművének köszönhetően - ingyen kapták a kolónia lakói. Az élelmezési boltban, a magazinban napi vagy heti vételezéssel vásárolhattak, azaz elég volt fizetésnapon kiegyenlíteni a számlát. 1936-tól bevezetik a fizetett szabadságot, 1937-től a nyolcórás munkaidőt. Az 1930-as években kötelező a leventemozgalomban való részvétel, viszont megbecsültsége van az önkéntes alapú cserkészetnek is. „Cserkésznek lenni kiváltság volt." Megválogatták a gyerekeket, nem úgy, mint 1947 után az úttörőnek jelentkezőket.9 A rimái városrész bejáratánál tábla hirdette: „Magánút, a kocsi közlekedés tilos!" Az acélgyári kolónia város volt a városban. A képzettebb „telepiek" törzsgárdája mellett azonban városi és falusi bejárók is dolgoztak az acélgyárban. Rendszerint nekik maradtak a nehezebb munkahelyek és a kisebb fizetések. Akik nem tudtak naponta bejárni, barakklakásokban kaptak szállást.10 Az acélgyár társadalmát erős hierarchizáltság jellemezte.11

1944-ben, a szovjet csapatok Salgótarjánba érkezése előtt német-magyar leszerelő és gyárbénító alakulatok szállták meg az üzemet. Gépeket, alkatrészeket szállítottak el, a gyár alapítása óta gyűjtött teljes műszaki rajzgyűjteményt (tizenhatezer darabot) elvitték. Az 1933-ban fejlesztett hegesztőpálca- üzemet teljes egészében leszerelték. A front elvonultával a szétszéledt munkásság lassan visszatért a gyárba. Tervrajzok, gépek híján önerőből kellett újraindítani a munkát. Helyrehozták a Salgótarján-Hatvan közti felrobbantott vasútvonalat, házilag újratervezték és elkészítették az automata hegesz- tőpálca-üzemet. Az acélgyári mérnökök és munkások csak saját találékonyságukra és kitartásukra hagyatkozhattak a termelés beindításában. Az általuk szerkesztett és elkészített gépek közt valóban sajátjuknak érezhették a gyárat. Mindez szovjet katonai parancsokság alatt ment végbe. A parancsnokság 1946 júniusában adta vissza a gyárat a részvénytársaságnak, mely stabilizálta a gyár pénzügyeit, rendes kerékvágásba állította a termelést, sőt a munkáslétszámot 2880 főre növelte. December 1-jén azonban a többi nagyvállalathoz hasonlóan a Rimamurány-salgótarjáni Vasmű Rt. is állami kezelésbe került.12

Az államosítással együtt kapja meg az acélgyár első munkásigazgatóját egy budapesti vasesztergályos, Mekis József személyében. A gyár 1950-től a

9 Beszélgetésem PONYI Józseffel. Salgótarján, 2008. január 24. Kézirat.

10 Szvircsek 1993,80-87. p.

11 Szabó [1938], 157-164. p.

12 Szvircsek 1993,55-56. p.

13