1948. „Vonatok Északnak és Délnek” A második világháborút követő szlovák–magyar lakosságcsere története és következményei - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 57. (Salgótarján, 2010)
„Vonatok Északnak És Délnek" - Krupa András: Áttelepülés – visszatérés. Egy bükkszentkereszti szlovák család kálváriája
ismerősök társaságát kereste, a szétrombolt faluközösség maradványait, ami a hosszú ország egyik végétől a másikig sodorta. Az áttelepültek nagyobbik részét - különösen az idősebbjeit - hasonlóképpen kínozta a honvágy, sokak korai halálát okozva. Vissza is települtek volna, ha lett volna hova, ha befogadta volna őket valaki. Ijesztgették is egymást, mint elbeszélőnőnk férjét: kinevetik őket, ha hazamennek. (A tárgyilagosság megkívánja: az áttelepülők jó része a honvágy ellenére is beilleszkedett szlovák hazájában.) Telekesné a honvágy édes kínját hiteles szépséggel érzékeltette: „Én keltem: itthon jártam. Én feküdtem: itthon jártam. Minden bokrot előttem, magam előtt láttam, ahol valamikor gyerekkoromba játszottam. Ilyen ez a honvágy." Figyelemre méltó, ahogyan Telekesné irtózik attól, hogy a nekik juttatott, magyarok lakta házba beköltözzenek. „Adtak nekünk két címet is talán Rimaszombatba, két lakás címét adták nekünk: Rimavska Sobota, Vel'komocká ulica, císlo 6. No, ezt a házat, nohát ott vannak Balogon, Rimaszombat mellett anyósomék, hát csak közelebbre, én húzódtam mindég haza. Magyarhoz. Hogy közelebb legyünk. Hát megyünk oda. Jó. Hát elmegyünk. Nem tudjunk örülni semminek, mer határ mellett mindig laktunk. Hát megyünk oda közelebb, legalább népek közt, ott leszünk. No de ment egyszer a férjem megnézni ott ezt a lakást. És ott valamikor két bácsi lakott, akié vót ez a ház. Csak ez a két ember családostul együtt ott laktak. Á gyerekek ilyen nagyok vótak, és azt mondták, mikor Jani vót a férjemmel, hogy:- Azt szeretnénk mink látni, hogy idejön valaki lakni, de agyon fogunk ütni! No, jó van, ő meg magyarázott ezt nekem.- Hat én neked oda nem megyek lakni, mondtam az öregemnek, én nem megyek oda lakni. Én inkább megyek haza, vagy inkább megyek világgá, de én oda lakni nem megyek! Hogy énrám valaki mutogasson, hogy nem a mi házunk." A Szudéta-vidéken sokat szenved a családjáért, különösen az orvos- és gyógyszerhiány miatt. Himlős gyerekeit ősi népi módszerrel tudja csupán gyógyítani, szülnie is ijesztő körülmények között kell. „Ott nem vót szülésznő se. Egy régi kis bábácska vót, valami román, nyolcvan-kilencven éves asszonyka. Ő jött hozzám, mikor szültem. Ez román vót. Vótak ott települtek Románból. Romániai szlovák, ilyen áttelepültek vótak ezek is. De hogy ez érti. Valamikor hogy bábaasszony vót. Hát ugye ezt ajánlották. Hátjött. Hát mint egy öregasszony... nem tudott segíteni. Ott máj meghaltam. Se orvos, se semmi az egy világon. Hát csak annyit, hogy megmaradtam. így megszültem a gyereket neki, a ruhába, kötőbe. Ülve, bizony ülve! Nagyon, nagyon nehezen volt meg nekem. Azér, mer azt mondják, hogy nagy fájdalmam vót. A víz előtte két-három nappal elment... Hát orvos nem vót, nem vót kihez menni, nem tudtunk sehová se érdeklődni, se semmit egy világon. No oszt ugye szárazon szültem. Nagy fájdalmam vót, én azt hittem, hogy mán meghalok, én mán nem gondoltam, 181
