1948. „Vonatok Északnak és Délnek” A második világháborút követő szlovák–magyar lakosságcsere története és következményei - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 57. (Salgótarján, 2010)
Előzmények és következmények - Magdaléna Paríková: Etnokulturális és társadalmi folyamatok Európában a második világháborút követő migrációk tükrében. A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következményei
mind a gyermeknevelés, mind a falubeli kommunikáció esetében párhuzamosan használják a szlovák és a magyar nyelvet. Természetesen akadnak olyanok is, akik kelletlenül, nem szívesen beszélnek egyik vagy másik nyelven. A két nyelv párhuzamos használatának feltétele a Magyarországról jött reemigránsok idősebb és középgenerációjának a kétnyelvűsége. Már csak azért is „előnyben részesítik" a magyar közösség nyelvét, mert a szlovák reemigránsok kisebb csoportot alkotnak. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere hatvan éve történt, valamint hogy már nem tartják be a szigorú csoportendogámia szabályait, máig, a már Szlovákiában született korosztályokra is használják az „áttelepültek" („pre- sídlenci") megjelölést. Ez továbbra is azt igazolja, hogy az eredeti (magyar) lakosság és az idetelepült szlovákok a származásukból fakadó „másságuk" okán érzékelik a reemigránsokat.6 Az áttelepítés lelki megrázkódtatást okozott azoknak a reemigránsoknak, akik az ígért új, szlovákiai otthon helyett a cseh határvidéken, a kitelepített németek helyén találták magukat. Közülük csak kevés család tudott idővel Szlovákiába költözni. Ugyanez a sors jutott a szlovákiai magyarok egy részének is, akiknek sikerült elkerülniük a Magyarországra való kitelepítést. A lakosságcsere adminisztratív-bürokratikus formája ellenére - amelyet hathónapos agitáció előzött meg „A szlovák haza és anya vár" / „Slovenská vlast' a maf vás volá" jelszó égisze alatt - az áttelepítési bizottság eredeti ígéretei nem teljesültek. A szlovák áttelepülteket a többségi magyar lakosság közé telepítették le, ami - tekintettel korábbi, magyarországi helyzetükre - nagy csalódást okozott nekik. Főként azért, mert ott a kisebbségek számára az iskolaügy és a vallási élet területén hosszú időn keresztül nem voltak adottak az etnikai és a nyelvi identitás megőrzésének feltételei.7 A szlovák nyelv - a szűk értelmiségi réteget leszámítva - generációkon keresztül csupán a szóbeliség útján maradt fenn. Szlovákul írni, olvasni a reemigránsok csak a Szlovákiába való áttelepülésünk után tanultak meg, nemritkán idősebb korukban. Ott, ahol nagyobb számban jelentkeztek áttelepülésre, a lakosságcserét irányító bizottságok intenzív szlovák nyelvi tanfolyamokat szerveztek a Csehszlovákiába való áttelepülés előtt. A szlovák azonosságtudat megőrzésében nagy része volt az evangélikus és baptista egyházközösségeknek. Az istentiszteletek, a Biblia és zsoltáros- könyv (Tranoscius) nyelve, valamint a kulturális és népnevelő tevékenység integrációs szerepet játszott a szlovákok diaszpóráiban, amelyek többsége az említett felekezetekhez tartozott. A felekezeti hovatartozás a reemigránsok szlovákiai beilleszkedésekor is integráns erőként hatott, főképpen azért, 6 Magdaléna ParÍKOVÁ: Repatriált szlovákok identitáskeresése. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és központi irányítás. Budapest, 1994,167-172. p. 7 Uo. 108
