Salgótarjáni események 1918-1919 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 53. (Salgótarján, 2007)

Béke kellene már – Salgótarján a világháború végén (1917–1918. október 30.)

e posztot, s akkor a polgárság képviselőjének tartották, hisz a 48-as Függetlenségi Párt helybeli elnöke volt. (Országos szinten 1916 közepén ebből a pártból váltak ki Károlyi Mihályék, akik nem értettek egyet a kormányt, és ezzel a háborút is, támogató politikával.) A háborús viszonyok ellenére a szakszervezetek működhettek, melyek szoros kapcsolatban álltak a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (SZDP). 1918 februárjában a belügyminiszter a bányamunkások szövetsége hivatalos megalakulását is engedélyezte. A szakszervezetekben az egyes üzemeken belüli vezetőket munkásbizalmi férfiaknak nevezték. Augusztusban a vezérigazgatósághoz írt levelében Schmidt Jenő, az EKI Rt. helyi vezetője meg is jegyezte: „Munkásainknak a s(z)ocialdemokrata zászló alá való szervezése befejezést nyervén, azok most teljesen a párt vezetőségének befolyása alá kerültek, aminek vannak tagadhatatlan előnyei, de viszont súlyos hátránya, hogy folytonos követelések felállításában látják s(z)ocialista voltuknak érvényesülését."

4 Az SKB Rt. vezetősége a további sztrájkokat megelőzendő, augusztusban meg is állapodott a vájárok műszakpótlékának emeléséről a bizalmi férfiakkal. 1918 őszére tehát Salgótarjánban és környékén a legnagyobb befolyással rendelkező politikai erővé vált az SZDP. Más szervezet, a társadalmat befolyásolni tudó párt nem létezett. Hadiüzemek: Salgótarján a világháborúban sajátos helyzetben volt, mert az Acélgyárat és a bányákat (SKB Rt., ÉKI Rt.) hadiüzemmé nyilvánították. Ennek ellenére az első két évben voltak katonai behívások mindkét helyről. A bánya munkáslétszáma mintegy 1600, az Acélgyáré pedig több mint 200 fővel csökkent. A Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár (közismert későbbi neve Tűzhelygyár) a hadsereg megrendelésére kézigránátot és tüzérségi lövedékeket gyártott, ezért elkerülte a behívásokat. A hadiüzemek vagy közvetlenül a hadsereg számára termeltek, vagy - mint a bányák - a hadiipar működését biztosították. Az ott dolgozók többsége pedig hadimunkás volt. Ok egyrészt a folyamatos termelés, ellátás biztosításához nélkülözhetetlen szakmunkások voltak, akiket nem hívtak be szolgálatra, azonban megtiltották kilépésüket munkahelyükről, vagy behívták, de az üzemekbe vezényelték. Másrészt népfölkelők, akiket ilyen üzemekbe irányítottak. A népfölkelők koruk vagy egyéb okok miatt mentesültek ugyan a frontszolgálat alól, de munkásszázadokba szervezve a hadiüzemekben voltak kötelesek dolgozni és az üzem katonai parancsnokának voltak alárendelve. Egyenruhát nem viseltek csak katonai sapkát, azonban fegyelmezésük addig terjedt, hogy engedetlenség esetén a frontra küldhették őket. 1918 májusában az EKI Rt. (bányái voltak Baglyasalján, Mizserfán, Jánosaknán) helyi vezetője csak a behívások kihirdetésével tudta megakadályozni az ismételt sztrájkokat. Júniusban az országos sztrájkhoz csatlakozó acélgyári munkásokat is ezzel fenyegették meg, sőt a munkásbizalmiak egy részét a katonai parancsnok le is tartóztatta és Kassára, a hadbíróság fogdájába vitette őket. A sztrájkmozgalmat, melyhez a bányászok is csatlakoztak, csak katonai erővel tudták elnyomni. Bár a hadiüzemekben alkalmazottak ellátása valamivel biztosabb volt, mert a vállalatok központilag szerezték be az élelmet, a sztrájkok mégis e miatt törtek ki. Hol szalonnát, hol ruhát, hol bőrtalpú bakancsot nem tudtak biztosítani nekik. Augusztusban emi10