Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A mássalhangzórendszer jellemzői - Megjegyzések a magánhangzók és a mássalhangzók időtartamáról

Papp László megjegyzi, hogy az egész magyar nyelvterület írott szövegeinek jellemzője a kevés számú példa, mégis XVI. századi északkeleti nyelvterületen számos írásban jelölt Z-kiesést adatol (1. Papp 1956: 469). A szótagzáró / kiesését iratanyagom alábbi példái mutatják: 1654: nekűl (Szécsény, közgyűlési jegyzőkönyv), 1670: ejüvő 'eljövő' (Kékkő-Kékkőalja, per), 1671: váto (Fülek, közgyűlési jegyzőkönyv), 1680: lövödözvén (Kékkő, per), 1692: zöd (Losonc, boszorkányper), 1692: hótok (Patak, boszorkányper). A zárójelben megjelölt, iratokra vonatkozó adatok bizonyítják, hogy az l kiesését írásban is tükröztető alakok többségben perszövegekből származnak. Mivel a nótárius feladata minden esetben a tanúvallomások szövegének hű lejegyzése, így a beszélt nyelv a leginkább ezekben az iratokban rekonstruálható viszonylag hitelesen. Ebből a tényből pedig arra következtethetünk, hogy a nógrádi beszélt nyelvben az / nélküli alakok éltek. Reguly Antalnak a XIX. századi palóc nyelvjárást bemutató jegyzeteiben is szerepel egy tanulságos adat (Reguly 1857). Azt írja ugyanis, hogy a volt helyett vout alakot mond a palóc beszélő, amely az /-kiesés példája. Ez a jelenség tovább élt a palócban, a mai nyelvjárási képet is jellemzi. Ugyanúgy, mint az r előtti pótlónyúlás jelensége, amely szintén jellemzi a mai palóc régiót, megmutatkozik iratanyagomban is: az ara írásmódja minden bizonnyal az egyik r kiesését, s - bár a lejegyző nem jelöli, de valószínűsíthetően - az a nyúlását tükrözi. Megjegyzések a magánhangzók és a mássalhangzók időtartamáról Az időtartam jelölése mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók esetében hosszú időn át következetlen. Papp László említi, hogy a magánhangzó- és a mássalhangzó-hosszúság, illetve a -rövidség kérdését a XVI. században még nem vizsgálhatjuk (Papp 1956). Bizonytalan a vizsgálati lehetőség a XVII. században is, bár - Szathmári István szerint - ahogy haladunk a XVII. század felé, egyre biztosabb a jelölés, így a vizsgálati eredmény is (Szathmári 1968). Éppen ezért a rövidülés és a mássalhangzó-gemináció, illetve a magánhangzónyúlás nem mindegyik esetéből lehet hangtani következtetéseket levonni, hanem ezeket egyszerűen helyesírási kérdésnek kell tekintenünk. A XVII., s még inkább a XVIII. század helyesírási fejlődése jelentett előrelépést a hangok időtartamának rendszeres jelölésében, azaz a hosszú hangoknak a megfelelő rövidektől való megkülönböztetésében. 83