Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - Külső és belső nyelvi tényezők a XVII. századi Nógrád vármegyében - A XVII. század nyelvváltozatai

jellemző nyelvváltozat egyfelől a horizontális nyelvvizsgálat szerinti regiolektusokkal, másfelől a vertikális nyelvvizsgálatból adódó szociolektusokkal tart rokonságot. E kettősség jól bizonyítható a Nógrádban működő deákok nyelvi sajátosságainak bemutatásában is, vizsgálatom rámutat a nyelvemlékekből kirajzolódó regionalitásra, illetve a jegyzők (írnokok, deákok) írott nyelvére jellemző csoport- vagy rétegnyelvi közös vonásokra. A XVII. században a nyugati, a keleti-északkeleti és a középső-déli területek írott normatív nyelvváltozatainak egymástól eltérő jelenségei a horizontális nyelvszemlélet, a dialektológia alapelvei szerint mutatnak eltérést. A szakirodalomban regionális normának vagy provinciális irodalmi nyelvnek nevezett, egyes területekre jellemző, alakuló, egységesülő írott nyelv - a nyelvjárások és a később kialakult irodalmi és köznyelv közötti átmenetisége miatt, helyzetét tekintve - feltevésem szerint nagyjából megfeleltethető a mai szinkrón nyelvleírás regionális köznyelv fogalmának, azzal a különbséggel, hogy az egyik írásbeli, a másik elsősorban szóbeli változat. Mindkét jelenség köztes, átmeneti nyelvi forma, mely bizonyos fokig őrzi az adott nyelvjárásterület regionális vonásait, de használója köznyelvi, azaz a nyelvjárás fölé rétegződő nyelvváltozatnak tekinti, s ekként használja mind írásban, mind beszédben. A XVII. században a nyelvjárások fölött álló, az egész magyar nyelvterületen egységes norma még nincs, így nem beszélhetünk köznyelvről sem úgy mint egy nép, egy nemzet szabályok szerint kodifikált, normalizált közös nyelvéről. A nógrádi deákok nyelvének a soproni, az őrségi, a szegedi és az északkeleti területen működő deákok nyelvhasználatával való összevetéséből adódó közös vonások (1. Végh 1956; Papp 1956b, 1961; E. Abaffy 1965; Mizser 1981; Mizser-Révay 1999; Révay 1999; Németh 1999-2000; 2001) egy foglalkozáshoz kötődő szociolektus létét feltételezik. Ha a mai sztenderdizált nyelvek nyelvváltozatainak rendszeréhez hasonlóan próbáljuk leírni a XVII. századi nyelvállapotot, szintén olyasfajta piramis-elrendeződés rajzolódik ki, mint a szinkrón horizontális-vertikális különbségekből körvonalazódó elméleti rendszerezésben. Vizsgálatom ugyan csupán jogi, hivatalos iratokra, illetve magánlevelekre, azaz deákok vagy annál alacsonyabb műveltségű személyek írásműveire terjed ki, de az irodalmi írásbeliség tanulmányozása, mely értekezésemnek nem része, bizonyíthatja, hogy a kor legmagasabb nyelvi szintjét az akkori társadalom legműveltebb rétegének, az irodalmi vagy tudományos céllal író szerzők, illetve a kor szellemi vezéreinek írásgyakorlata képviseli. Ez a fajta nyelvváltozat sem mentes még ebben a korban a regionális vonásoktól, de képviselői kezdik érezni egy nyelvterületet átfogó egységesebb nyelvváltozat szükségét. Ennél normaérzékenység, illetve regionalitás tekintetében egy szinttel alább helyezkedik el az írott nyelvet már hathatós eszközökkel szabályozni 28