Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A források morfológiai jelenségei - A melléknévfokozás - A határozott névelő alakváltozatai a forrásokban

Egy kékkői perirat lejegyzője a század második felében (1680-ban) a fejlődés irányába mutató a' alakváltozatot használja a még hagyományos mássalhangzó előtti az alak mellett. Ezt meghaladva a lőrinci jobbágypanasz deákja - az alakuló norma egyik névtelen úttörőjeként - a század végén (1694ben) levelében vegyesen a' és, a változatot ír mássalhangzó előtt. A század második felében (1689-ben) kelt két levélben (egy jobbágypanaszban és egy kérelemben) csak a fejlődés átmeneti helyzetét jelző a változatot találjuk mássalhangzóval kezdődő szó előtt. A vizsgált iratok között egy olyan sincs, amelyik csak a mai köznyelvi a + mássalhangzó-típusú névelőhasználatot tükrözné, olyan azonban van, amelyben ezek többsége jelentkezik. Egy 1642-ben keletkezett divényi határvitában nyolc oldalon összesen 40 ilyen alakváltozatot találhatunk a korábbi hagyományt tükröző 32 az + mássalhangzó-típus mellett. „A XVI. század közepe felé a határozott névelő aránylag fiatal szófajta volt. Amíg az egységes irodalmi nyelvhasználatig eljutott, föltétlenül sokfelől érkező nyelvjárási hatásnak kellett működnie." (Szende 1957: 382). Pusztai István a Birk-kódex névelőhasználatának vizsgálata kapcsán felveti, hogy vajon a határozott névelő nem egyetlen nyelvjárásból indult-e hódító útjára lassan megnyerve a környező nyelvjárásokat, majd gyengébben gyűrűzve tovább (Pusztai 1957). Ennek a kérdésnek a megválaszolását ehelyütt nem tartom feladatomnak. Annyi bizonyos, hogy a XVI. században még az egész magyar nyelvterületen norma szerinti a mássalhangzós szókezdet előtti az névelő használata. Szende Aladár fentebb idézett írásában azt állítja, hogy az a formában, tehát a z nélküli alakjában való megjelenés elsősorban írássajátság. Megjegyzi, hogy régi írásokban az a' formával a hasonulást jelölték, valamint a kódexeinkben és nyomtatványainkban előforduló a jelölés valószínűleg a névelő z-jének hasonulását jelzi. A szerző a korabeli grammatikaírók nyelvszokására is utal: Komjátinál az a forma alig fogható fel a mai értékben, Sylvester az az forma mellett dönt. Papp László is megjegyzi, hogy az ejtés már nem felel meg ennek a jelölési módnak, de erős íráshagyományra mutat, hogy gondatlanabb tollforgatók megtartják ezt a formát. A szerinte legvalószínűbb ejtést (ab barát) viszonylag kevés iratban jelölik. Az a' barát és az a barát típus a XVI. század vége felé egyre gyakoribb (Papp 1961). A Mizser Lajos és Révay Valéria által közölt két XVII. századi, északkeleti területen keletkezett összeírásban 3 a és 21 az névelő szerepel (MizserRévay 1999: 91-5). Révay Valéria egy XVII. századi végrendelet nyelvi vizsgálata alapján megállapította, hogy a határozott névelők közül gyakrabban az az szerepel, mely egyaránt magtalálható a magánhangzóval kezdődő, de nem egyszer a mássalhangzóval kezdődő szó előtt is (Révay 1999). Az általa vizsgált kétoldalnyi szövegben ötször szerepel a névelő mássalhangzó előtt. 107