Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Nógrád Megyei Zsidó közösségek adattára - Diósjenő

ház, udvar, 670 négyszögöles kert, 15 kh szántó, valamint 6 hold rét voltak.) Az 1941-es népszámlálás a 2382 lelket számláló településen összesen 31 főnyi zsidóságot talált. 1942-ből a helybeli Hoffmann Dezső 1 kh 300 négyszögölnyi, valamint a budapesti Havas István és Pál 700 négyszögölnyi szőlőbirtokáról maradtak fenn adatok. Még 1944 februárjában is intéződött a Belügyminisztériumban, illetőleg az alispáni hivatalban Braunstein Gyula diósjenői lakos visszahonosítási ügye. 1944 elején összeírták a Nógrádi járás területén a 3600/1943. ME számú rendelet alapján be nem jelentett zsidó ingatlanokat. Diósjenőn az alábbi tulajdonok kerültek felsorolásra: Halmos Ernőné 1 kh 1038 négyszögöl, özv. Goldmann Lajosné 505 négyszögöl, özv. Paskus Lipótné 6 kh 105 négyszögöl, özv. Sváb Sándorné 966 kh 858 négyszögöl. A deportálások során - a falu jegyzőjének 1945 végi összeállítása szerint - a következő családokat hurcolták el: Engel Rozáliát 1, Wéber Gyulát 4, Sámuel Sándort 2, Hoffmann Dezsőt 3, Kohn Sándort 4, Sámuel Ödönt 2, Schwarczwald Erzsébetet 1 és Müller Miklóst 3 családtagjával, valamint Engel Fülöpnét. 1945 végéig közülük mindössze Wéber Gyula két gyermekének, Lászlónak és Editnek, valamint Sámuel Sándor László nevű fiának a viszszaérkezéséről tudósítanak a levéltári források. Nem tudjuk, melyik családhoz tartozott Wieszt Ida, aki túlélte a vészkorszakot és a háború után Budapestre költözött. 1946-ban a községben élt Kohn Elvira is. Bár 1940-ben Nógrád vármegye alispánja érvénytelenítette megelőző határozatát, melyben igazolta, hogy a helybeli Halmos Ernő (Hoffmann Dezső testvére) nem tartozik a zsidótörvények hatálya alá, ő - tekintettel a világháborúban szerzett érdemeire - elkerülte a gettósítást, majd a deportálást. Mint a magyar királyi honvédség tisztje, birtokosa volt a nagy ezüst, kis ezüst, bronz vitézségi éremnek, a „Signum Laudis" kitüntetésnek. Családját azonban már nem tudta megmenteni, az érdemek csak neki, személyesen jelentették a mentességet. Halmos Ernő művelt ember volt, anyanyelvi szinten beszélt németül és latinul, amikor a sors rákényszerítette, megtanult kicsit oroszul is. Felesége pedig, aki Fiuméből származott, a német és francia mellett beszélte a horvát nyelvet is. Házasságukból négy gyermek született. A család a balassagyarmati gettóba került, és bár a családfőnek egyszer még sikerült őket rövid időre hazajuttatnia, hamarosan visszakerültek. Onnan deportálták őket, kivéve a két idősebb fiút, akik a gettóból vonultak be munkaszolgálatra. A kisebbik fiú, István, ekkor még csak 16 éves volt, aknaszedőként megjárta Galíciát is. 1945 márciusában Nagycenken lőtték őt agyon a nyilasok. A másik fiú, György, ha legyengülve, csonttá soványodva is, de túlélte a vészkorszakot. Mikor hazatért, a saját apja sem ismerte meg őt - fogalmaz a Halmos család történetét megörökítő Végh József helytörténész. A családból Halmos Ernőné és gyermekei, István, Edit és László váltak a vészkorszak áldozataivá. Edit, István és László halotti anyakönyvi bejegyzésénél az 1945. április 30-i dátumot találjuk a halál időpontjaként, a következő megjegyzéssel: „éjjel 12 óra". Ugyanezt olvashatjuk Hoffmann Dezső és felesége, valamint Hoffmann Ödön és Tibor, végül Sámuel Ödön neve mellett. Az esetleg közös tragédiát sejtető történetet, vagy a bejegyzés okát nem ismerjük. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Halmos István neve szerepel a veszteséglistákat közzétevő Béke poraikra... című kötetben. Ott halálát 1945. február 12-re teszik, helyéül Nagycenket megjelölve. (Végh József szintén úgy tudja, hogy Istvánt itt lőtték agyon „a nyilasok".) Halmos Ernő rövid életet élt, korai halálában bizonyára szerepe volt a családtagjai elvesztése miatt érzett fájdalmának is. A háború után felkereste a Rétsági járásban élő valamennyi túlélőt, s közös összefogással, de legnagyobbrészt saját pénzéből egy emlékművet állíttatott az elhurcoltaknak, mely a diósjenői temetőben ma is ott látható örök mementóul, az átélt borzalmakra emlékeztetve. Az áldozatok közül többek nevét csak a diósjenői mártírerrúékmű őrizte meg. Mivel a nevek abcrendbe vannak szedve, a lakhelyet csak összehasonlító adatokkal lehet megállapítani. Hoffmann Arankát és Györgyöt az állami anyakönyvekben szereplő Hoffmann családhoz soroljuk, mivel nincs olyan forrásunk, amely a járás más községében említené őket. Elképzelhető, hogy Hoffmann Sándor és felesége is egy időben itt éltek (nevük szerepel a diósjenői emlékművön), mi azonban a balassagyarmati áldozatok közé soroltuk be őket, mivel utólagos anyakönyvezésük ott történt meg. (Az is lehetséges, hogy a Jenőinek vett Aranka és György 513