Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Nógrád Megyei Zsidó közösségek adattára - – A berceli „vérvád”
dapesti törvényszék sajtóbírósága azonban végül nem állapította meg Pozsonyi bűnösségét, aki a tárgyaláson többször is hangsúlyozta, hogy közlése Jeszenszky tudósításán alapult, akit viszont a híresztelés vezetett félre, és csupán egy szenzációs hír közlése volt a céljuk. Hogyan összegezhetjük az elmondottakat? Bizonyosnak látszik, hogy az események elindítója a berceli mosónő volt. Személyét nem ismerjük. Tény, hogy egy helyi viszonylatban jelentősnek számító zsidó közösség közelében élve, ismeretlen okból - indulatból vagy tudatlanságból -, kitervelt módon terjesztette a szörnyű vádat, melynek hazugságáról ő maga lehetett a leginkább meggyőződve. Talán egyéni sérelmek vezették, mindenesetre meglepő, hogy a sztereotípiát milyen jól ismerte, hiszen az egész cselekményt (már ha az újság valóban az ő verzióját és nem Jeszenszky kiszínezett interpretációját közli) hajszálpontosan a tiszaeszlári vérvád vázára építette fel. A történet kulcsszereplője Jeszenszky báró, aki - művelt, világlátott emberként - a gyermekded történetet fontosnak tartotta levélbe foglalni és közzétenni (a szerkesztő nyilván a pártvezér utasítása szerint cselekedett). Csak találgathatjuk, hogy tettét az elvakult zsidógyűlölet, vagy - ezt tartjuk valószínűbbnek - a politikai érdek mozgatta-e. A 19. század '80-as éveitől a „zsidókérdés", a zsidók gazdasági, társadalmi és politikai szerepvállalása a politikai diskurzusok folyamatosan visszatérő elemévé vált. A kapitalista viszonyok kritikájából kinövő agrárius, konzervatív vagy keresztényszociális politikai mozgalmak az uralkodó liberalizmussal, a hosszú ideje uralmon lévő, korruptnak és kártékonynak tartott liberális elittel szemben határozták meg magukat. Rendszerbírálatuk együtt járt a zsidóssággal szembeni kritikai attitűddel. Ez csak részben eredt a hagyományos (és lényegében kölcsönös) vallási gyűlölködésből, sokkal inkább kapcsolódott a „létező kapitalizmus" által teremtett vagy elmélyített társadalmi igazságtalanságok okainak helytelen meghatározásához. A zsidók mint a kapitalizmus működtetői és haszonélvezői jelentek meg az „újkonzervatívok" gondolkodásában, akik a fővárosi és részben a vidéki sajtó kézben tartásával, valamint gazdasági túlerejük érvényesítésével egy sekély, idegen kultúrát erőltettek rá a védtelen keresztény társadalomra, ezzel felbontva és szétbomlasztva annak hagyományos értékeit. A kultúrharc kicsúcsosodása volt az 1890-es évek közepének egyházpolitikai küzdelme. Az életformákban, a gondolkodásban, mentalitásban beállt változásoktól való túlzott idegenkedés, a modernség azonosítása a bulvárkultúrával, a szociális feszültségek, a nyomor és a kapitalizmus szimpla egymásnak megfeleltetése tévedésnek bizonyult. A zsidóságra vonatkozó „újkonzervatív" diagnózis annyiban azonban reális volt, hogy a századvég korrupt elitjének hatalmon tartásában a zsidó származásúak fontos szerepet játszottak. Téves volt azonban az értékítélet abban a tekintetben is, hogy a zsidóságot monolit egységnek tekintette, olyan egységes, központilag irányított politikai erőnek, amely a liberális kormányerőkkel szövetkezve, mint közösség lett volna részese a politikai küzdelmeknek. A rendszerkritikus ellenzék így általánosító, nemegyszer hazug toposzokra épülő „zsidó-kritikát" tudott csak megfogalmazni, amit azután a mindennapi politikai küzdelem részévé, fegyverévé tett. A hazug toposzok a másik oldalt is fogva tartották. Gondoljunk csak a (többnyire zsidó kézben lévő vagy általuk írt) liberális lapok igaztalan sértegetéseire, túlzásaira a katolikus egyházzal kapcsolatban, a „hecckáplánok" karikatúráira, de akár magunk elé idézhetnénk az irodalmi óriást, Mikszáthot is, aki írói vénáját nemegyszer állította a politika szolgálatába, regényeiben többnyire megalázó szerepet szánva a katolikus lelkészeknek (lásd a Dőry lányt teherbe ejtő pap jellemrajzát). Nógrádban, legalábbis a 19. század végén ez a szembenállás még korántsem tűnik lezártnak vagy végzetszerűnek. Jól érződik ez az „újkonzervatív" Nógrád-Honti Ellenzék lapjain is. Pozsonyi szerkesztő - a vérvád-eset előtt és után egyaránt - minden felhang nélkül közölte az izraelita felekezet egyházi és közösségi híreit, a zsidó fiatalok esküvőjéről szóló híreket. A berceli vérváddal kapcsolatos írás közlését talán maga is megbánta, hiszen a következő lapszámokban, miként a bíróságon is, úgy ír magáról, mint aki egy percig sem adott hitelt a mendemondának. Esetében mégis bizonyos, hogy - nyilván Jeszenszkyvel egyetértésben - a berceli vérvád ügyét 423
