Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – A. G. visszaemlékezése

sett abban az időben, amikor a hozzátartozóimnak olyan rossz dolga volt, hogy a fizikai munka lekötött, az határozottan jólesett. A bánásmód sem volt rossz a keret részéről. Egy századnyian voltunk ott salgótarjániak és Tarján környékiek, zömmel azok, de voltak felvidékiek, például Tornaaljáról. Ott találkoztam először igazi zsidókkal. Szóval itt, Tarjánban meglehetősen beilleszkedtünk, mondhatnám úgy is, hogy asszimilálódtunk a környezettel, ott viszont a tornaaljaiak között olyan emberekkel találkoztam, akik egy zárt zsidó közösségben éltek, és megtanultam becsülni azokat is. Mert azok a magyarországi zsidók, amelyiknek a köréhez én is tartoztam, azok lenézték ezeket az ortodoxokat, kósereket, holott igen sok jó tulajdonságuk volt. Na mindegy, először itt találkoztam velük. A lenézés tartalma olyan volt, mint általában az antiszemitizmusnak a tartalma. Más emberek ők, mint mi. Ugye, ezek tartották a vallás törvényeit, azután zsoltárokat énekeltek és táncoltak, ők voltak a haszidok, és nekem meg úgy direkt tetszett, amit csináltak, holott én aktívan nem vettem részt ezekben. Itt ismertem én meg ezeket a haszid zsidókat. Aztán három hónap múlva leszereltünk, és én visszamentem a műhelybe dolgozni. Nem sokáig élvezhettem a civil életet, mert rövid idő után újra behívtak, és akkor kikerültünk Ukrajnába. Másfél évig voltam kint a Donnál, ebből egy jó ideig a salgótarjáni századdal. Kezdődött a dolog Sepetovkán, ahol rönköltünk. Odaadtak minket a németeknek, egy német cég fatelepén dolgoztunk, rönkfát raktunk be a vagonokba. Megint azt kell mondanom, hogy ez nekem jobban tetszett, mint hogyha ott jobbraátot-balraátot kellett volna csinálni egy kaszárnyában. Ott sem volt különösen rossz bánásmódban részem. Ennivalónk az valamennyire volt, éhesek voltunk, az igaz, de azért végeredményben valahogy fenntartottuk magunkat. Az a fizikai munka kifejezetten jólesett. Azután kiszúrtak mint mérnököt, és kitoltak velem. Odarendeltek az árkászokhoz, az árkász századhoz azzal, hogy mérnöki munka van. A mérnöki munka az volt, hogy címtáblákat kellett festeni a lovaknak, a lovak nevét kellett felfestenem. Az árkászok beregszászi legények, igen rendes emberek voltak. Adtak nekünk például főtt tojást, mert látták, hogy nem vagyunk nagyon jól ellátva koszttal, de én alig vártam, hogy onnan kikerüljek és visszamehessek rönkölni. Később elkerültünk az árkászoktól, megint odaadtak a németeknek egy német erőmű építéséhez. Csak engem egyedül, megint mint mérnököt. Ott valóban mérnöki munkát kellett végeznem. Szigorúan vigyázott a parancsnok, egy mérnök hadnagy, hogy én csak azt végezzem. Ezt én megint játéknak fogtam fel, láttam, hogy semmi értelme nincs, abból erőmű nem lesz, amit a németek ott akarnak Sepetovkán építeni. Sok mindent rám bízott ez a német mérnök hadnagy, és én szinte játszottam ezzel a lehetőséggel. Bunkert terveztem, távvezetéket építettem és vasutat. Ezzel nagyon jó módba kerültem, fürödtünk is a közeli patakban, mert azt is megengedték. 1942 őszén jött egy parancs, hogy engem visszarendelnek a századhoz. Azt mondta a parancsnokom, hogy ő elintézi, hogy ott maradjak. Nem akarok ott maradni? Nem, a század megy haza, és én is haza akarok menni. De itt jobb dolga lesz! Maradjon itt! Minden kérlelés ellenére a válaszom a nem maradt. Mégis jött egy szolgálati jegy a német parancsnokságtól, engem visszarendeltek. Megkérdezte a századparancsnok, a miénk, hogy itt akarok-e maradni. Nem, dehogy maradok. Hát, aztán hazajöttem. Sepetovkáról aztán mentünk Proszkurovba, majd Kijevbe. Kijevben megint majdnem baj volt, ott kaszárnyaéletet kellett élni, ami nekem egyáltalán nem tetszett. De szerencsére kerestek embereket munkára. Én mindjárt jelentkeztem asztalosműhelybe segédmunkásnak. Ott dolgoztam azután. Az is játék volt számomra. Ott volt szerencsém találkozni Lakatos Géza vezérezredes úrral, akkor ő - hogy mondjam csak - az oroszországi hadtest parancsnoka volt. Az asztalosműhelyben dolgoztam. Vártuk, hogy jön a hadügyminiszter Kijevbe. Annak rendeztük volna be a lakosztályát. A berendezés abból állott, hogy régi orosz bútorokat hordtunk össze, azokat, hogy úgy mondjam, elrontottuk fényezés meg minden címén. De kellett egy íróasztalt is a Lakatos Gézának vinni. Azt az íróasztalt - amikor elkészült, egy egész helyes kis íróasztal volt -, azt vittük mi be, munkaszolgálatosok, az ő irodájába. Ott különböző, majdnem azt mondtam, hogy ávós, tehát kémelhárító fegyveresek között még tisztet sem engedtek be. Mi meg nyugodtan sétáltunk az íróasztallal közöttük. Bevittük, letettük az asztalt, abban a pilla299