Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Nagyoroszi - – Steinberger Zoltán visszaemlékezése

ra kerültem, majd október 5-én Budapestre hoztak. Innen vissza Szolnok, majd Sopron, ahol az ut­cát söpörtük és havat hánytunk. Húsz napig vol­tunk Sopronban, s innen vittek ki egyenesen Né­metországba. Egy vagonban kb. hetvenöt-nyolc­van ember szorongott, közben éheztünk, nem kaptunk enni, és kínlódva vártuk, mi lesz a sor­sunk. Windisch-Minichofba érkeztünk meg. Itt német katonák vártak, akik szétosztották a társaságot. A mi feladatunk páncélárokásás, bunkerásás volt. Az élelmezés tűrhető, csak kevés. Bánásmód szintén kibírható. Itt nagyon leromlottunk mindnyájan, s nem csoda, ha kezdett emelkedni a halálozás. Ek­kor már kezdődött a flekktífuszjárvány is. Itt éltünk egészen március végéig, akkor elin­dítottak gyalog Mauthausenba. Grazon mentünk keresztül, majd Eisenerzen, ahol száznegyvennyolc bajtársamat lőtték ki az SS-ek szörnyű lövöldözés, puskatusolás mellett. Egész úton csigán, füvön él­tünk, mert más ennivalónk nem volt. Emlékezetes út számunkra ez, amíg élünk. Mauthausenba megérkezve kinn a szabadban helyeztek el, sárban, piszokban, pocsolyában alud­tunk, igen keserves módon. Ennivalót nem kap­tunk, csupán tizenketten egy kilós kenyeret, ami a legtöbb esetben penészes volt. Itt már annyira le­romlottunk, hogy mozogni sem bírtunk jóformán, mindenki csak lézengett az udvaron. Mindnyájan rettenetesen tetvesek voltunk, ami szintén kimond­hatatlan szenvedést jelentett számunkra. Az SS­felvigyázók durván, gorombán bántak velünk, és kíméletlenségükben beteg és agyongyötört embe­reket korbácsoltak meg, és nem egy ízben lőttek le minden ok nélkül embereket. Mauthausent április hó vége felé kiürítették, és bennünket három ötezres csoportban útnak indí­tottak a kb. 60 km-re lévő Gunskirchen láger felé. Az úton állandóan ígértek ennivalót, de a három nap alatt csak egy alkalommal kaptunk valami ehe­tetlen és megsavanyodott levest. Utunk végig ha­lottakkal volt kikövezve, s amerre csak néztünk, mindenhol kiloccsant agyvelejű embereket láttunk. Ha valaki kilépett a sorból egy csigáért vagy pár szál fűért, hogy éhségét csillapítsa, vagy a gyenge­sége miatt egy pár percre leüljön, akkor a mindent látó és mindent figyelő SS-őr nyomban lelőtte. A lerongyolódott és agyongyötört sereg minden ere­jét összeszedve menetelt, de, még így is, ez az út több száz halottat jelentett számunkra. Megérkezve Gunskirchenbe - a halálerődbe ­még rosszabb sorsban volt részünk. Itt fabarak­kokba szállásoltak el, ahol annyira össze voltunk zsúfolva, hogy sem a megmozdulás, sem a kijárás nem volt lehetséges. Egész nap és egész éjjel ösz­szekuporogva ültünk, kilátás nélkül arra, hogy va­laki is kinyújthassa a lábát. Kosztunk gyalázatosan rossz és kevés volt. 24 órában egyszer megjelent vagy a 2-3 deci répáié, vagy a 2 deci üres, keserű feketekávé, vagy 10 de­kányi, szintén penészes kenyér. Ilyen koszt mel­lett a már amúgy is legyengült emberek naponta százával haltak meg, s ezeknek hulláit napokig tűr­tük magunk mellett vagy kinn, az udvaron min­denfelé. Látványnak is szörnyű volt a sok mezíte­len, csupa csont hullahegy, amik állandóan mu­tatták, hogy ez a sors vár ránk is holnap vagy hol­napután. Úgy éreztük mindnyájan, hogy napjaink meg vannak számlálva, s mi is úgy nézünk ki, mint a szemétre dobott többi hullák, csak annyiban kü­lönböztünk, hogy némelyikünk még meg tudott néha szólalni, vagy ki tudta a szemét kissé nyitni. A tetvek ezrei leptek el bennünket, ami ellen nem bírtunk védekezni, egyrészt mert ivóvizet sem lát­tunk, nemhogy mosdóvizet, másrészt pedig any­nyira le voltunk gyengülve, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem bírtunk sokan felállni. Ilyen életmód után ért a felszabadítás 1945. má­jus 4-én, amikor is az amerikaiak elvittek minket Valsbe, a kórházba. Nagyoroszi Steinberger Zoltán Részlet a DEGOB 2514. számú jegyzőkönyvéből. Stein­berger Zoltán üvegessel felvette Reiner Lili Budapesten, a DEGOB Bethlen téri központi helyiségében, 1945. jú­lius 15-én. Május elején jött egy alispáni rendelet, hogy 10-én a zsidóknak a balassagyarmati gettóba kell vonul­ni. Én mint munkaszolgálatos egypár napig ott­hon tartózkodtam, és a rendelet megjelenése után azonnal visszamentem Salgótarjánba, a 107/303. 295

Next

/
Thumbnails
Contents