Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Nagyoroszi - – Steinberger Zoltán visszaemlékezése

ra kerültem, majd október 5-én Budapestre hoztak. Innen vissza Szolnok, majd Sopron, ahol az utcát söpörtük és havat hánytunk. Húsz napig voltunk Sopronban, s innen vittek ki egyenesen Németországba. Egy vagonban kb. hetvenöt-nyolcvan ember szorongott, közben éheztünk, nem kaptunk enni, és kínlódva vártuk, mi lesz a sorsunk. Windisch-Minichofba érkeztünk meg. Itt német katonák vártak, akik szétosztották a társaságot. A mi feladatunk páncélárokásás, bunkerásás volt. Az élelmezés tűrhető, csak kevés. Bánásmód szintén kibírható. Itt nagyon leromlottunk mindnyájan, s nem csoda, ha kezdett emelkedni a halálozás. Ekkor már kezdődött a flekktífuszjárvány is. Itt éltünk egészen március végéig, akkor elindítottak gyalog Mauthausenba. Grazon mentünk keresztül, majd Eisenerzen, ahol száznegyvennyolc bajtársamat lőtték ki az SS-ek szörnyű lövöldözés, puskatusolás mellett. Egész úton csigán, füvön éltünk, mert más ennivalónk nem volt. Emlékezetes út számunkra ez, amíg élünk. Mauthausenba megérkezve kinn a szabadban helyeztek el, sárban, piszokban, pocsolyában aludtunk, igen keserves módon. Ennivalót nem kaptunk, csupán tizenketten egy kilós kenyeret, ami a legtöbb esetben penészes volt. Itt már annyira leromlottunk, hogy mozogni sem bírtunk jóformán, mindenki csak lézengett az udvaron. Mindnyájan rettenetesen tetvesek voltunk, ami szintén kimondhatatlan szenvedést jelentett számunkra. Az SSfelvigyázók durván, gorombán bántak velünk, és kíméletlenségükben beteg és agyongyötört embereket korbácsoltak meg, és nem egy ízben lőttek le minden ok nélkül embereket. Mauthausent április hó vége felé kiürítették, és bennünket három ötezres csoportban útnak indítottak a kb. 60 km-re lévő Gunskirchen láger felé. Az úton állandóan ígértek ennivalót, de a három nap alatt csak egy alkalommal kaptunk valami ehetetlen és megsavanyodott levest. Utunk végig halottakkal volt kikövezve, s amerre csak néztünk, mindenhol kiloccsant agyvelejű embereket láttunk. Ha valaki kilépett a sorból egy csigáért vagy pár szál fűért, hogy éhségét csillapítsa, vagy a gyengesége miatt egy pár percre leüljön, akkor a mindent látó és mindent figyelő SS-őr nyomban lelőtte. A lerongyolódott és agyongyötört sereg minden erejét összeszedve menetelt, de, még így is, ez az út több száz halottat jelentett számunkra. Megérkezve Gunskirchenbe - a halálerődbe még rosszabb sorsban volt részünk. Itt fabarakkokba szállásoltak el, ahol annyira össze voltunk zsúfolva, hogy sem a megmozdulás, sem a kijárás nem volt lehetséges. Egész nap és egész éjjel öszszekuporogva ültünk, kilátás nélkül arra, hogy valaki is kinyújthassa a lábát. Kosztunk gyalázatosan rossz és kevés volt. 24 órában egyszer megjelent vagy a 2-3 deci répáié, vagy a 2 deci üres, keserű feketekávé, vagy 10 dekányi, szintén penészes kenyér. Ilyen koszt mellett a már amúgy is legyengült emberek naponta százával haltak meg, s ezeknek hulláit napokig tűrtük magunk mellett vagy kinn, az udvaron mindenfelé. Látványnak is szörnyű volt a sok mezítelen, csupa csont hullahegy, amik állandóan mutatták, hogy ez a sors vár ránk is holnap vagy holnapután. Úgy éreztük mindnyájan, hogy napjaink meg vannak számlálva, s mi is úgy nézünk ki, mint a szemétre dobott többi hullák, csak annyiban különböztünk, hogy némelyikünk még meg tudott néha szólalni, vagy ki tudta a szemét kissé nyitni. A tetvek ezrei leptek el bennünket, ami ellen nem bírtunk védekezni, egyrészt mert ivóvizet sem láttunk, nemhogy mosdóvizet, másrészt pedig anynyira le voltunk gyengülve, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem bírtunk sokan felállni. Ilyen életmód után ért a felszabadítás 1945. május 4-én, amikor is az amerikaiak elvittek minket Valsbe, a kórházba. Nagyoroszi Steinberger Zoltán Részlet a DEGOB 2514. számú jegyzőkönyvéből. Steinberger Zoltán üvegessel felvette Reiner Lili Budapesten, a DEGOB Bethlen téri központi helyiségében, 1945. július 15-én. Május elején jött egy alispáni rendelet, hogy 10-én a zsidóknak a balassagyarmati gettóba kell vonulni. Én mint munkaszolgálatos egypár napig otthon tartózkodtam, és a rendelet megjelenése után azonnal visszamentem Salgótarjánba, a 107/303. 295