Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

jártuk a várost, félszegen, nagyon éhesen, míg végül egy ismeretlen ember tanácsára a hatósághoz fordultunk, ahol elkezdtek törődni velünk. A városi elöljáróság elszállásolta a lágerlakókat egy-egy családnál, azzal az utasítással, hogy fogadjanak be és élelmezzenek minket. Sajnos épp a szabadságunk után röviddel halt meg sok asszonytársunk. Többen betegség következtében, mások viszont hirtelen túl sokat ettek, kárpótlásul az elszenvedett éhezésért. Ám az utóbbit sem élte túl a legyöngült szervezet. Többé az életben maradt társainkkal sem találkoztunk, nem tudjuk, mi történt velük. A befogadó háziasszony kölcsönzött a Mamának egy villany sütőrostélyt. Azon főzött zöldséglevest, zsiradék nélkül, így kezdte hozzászoktatni gyomrunkat az új, rendszeres étkezéshez. Egy hét múlva mintha erőre kaptunk volna, de még mindig nagyon girhesek, beesett szeműek voltunk, és szomorúak, bizonytalanok. De éltünk, és lassan kezdtük megérteni, mit jelent szabadnak lenni. Ám zavart félelmünkben nem léptünk ki az utcára a georgentali lakásba történt költözésünk óta. Egyre sürgetőbbnek éreztük valamit megtudni Apámról és Fivéreimről. Növekvő nyugtalansággal találgattuk, vajon élnek-e, és hol. Elérkezett az idő elhagyni szállásunkat és megtalálni a hazatérés lehetséges módját. Édesanyám mesélt a ház asszonyának a magyarországi otthonunkról, ahol találkozhatnánk a többi családtagunkkal. Mire ő: „Ha valóban elhatározták az utazást, tegyék azt, de egyáltalán nem lesz könnyű. A háború mindent összekuszált, és csaknem valamennyi vonat zsúfolásig megtelik ide-oda utazó katonával. Azonkívül ebben az öltözékben és facipőben sem vághatnak neki. Előbb hadd keressek ruhát és megfelelő cipőt." Ez a jólelkű hölgy ígéretéhez híven ellátott ruhaneművel, kicserélte a cipőinket is. Az új öltözékben már nem látszottunk volt lágerfoglyoknak, elfogadható lett a külsőnk. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan hagytuk el St. Georgentalt, csak a mérhetetlen gyalogútra emlékszem, míg végre sikerült egy vasúti poggyászkocsi tetejére fölkapaszkodnunk. A vonat nagyon lassan haladt. Tömegesen utaztak a vonattetőkön a különböző nemzetiségű katonák, civilek, asszonyok, gyerekek, valamennyien eredeti lakóhelyükre igyekeztek. Meghökkentő látványt nyújtott a szerelvényt beborító színes-rongyos emberfüzér. Néha leszálltunk, amikor egyik vonatkonvoj a másikat váltotta, az állomáson töltve az éjszakát, és vártuk a következő szerelvényt. Éjjelnappal egyaránt foglalkoztatott, mikor érünk Budapestre, megviselt a kétség és rögeszmésen gyötörte agyunkat a kérdés: „Megtaláljuk-e a Papát, Ernőt és Jenőt? Vajon élnek-e még? Mi történt velük? Mi lesz velünk, ha nem térnek vissza?" Szerencsére már nem volt hideg, tavasz közepén jártunk, felhőtlen, napfényes ég alatt. De vigasztalan kép tárult elénk, amint a magyar városokon, falvakon keresztül vitt a vonat. Az országot végigszántotta a háborús vihar, városokat, településeket, megszámlálhatatlan házat rombolt porig, elválasztotta egymástól a családtagokat, rend nélkül maradt a társadalom, vigasz nélkül a lélek. Az emberek arca szomorú, letört. Felnőttek, gyerekek legyöngült, kiéhezett, rosszul öltözött sokasága reménytelenül kutatott ennivaló és munkalehetőség után, vagy találkozni valakivel az övéik közül, ha nem veszítették el örökre. Ilyen módon megcsappant a hazatérés, szeretett szülőföldünk viszontlátásának öröme, ráadásul szüntelenül aggódtunk Apámért és Fivéreimért. Budapesthez közeledve mondom a Mamának: „Nemsokára megérkezünk, de hol fogunk éjszakázni, ki ad nekünk enni? Ki gondoskodik majd rólunk? Mindenütt csak nyomort láttunk a vonatból." Anyámat sosem hagyta el csodálatraméltó hite, és bizakodva felelt: „Ne aggódj, minden megoldódik, biztosan megsegít a Jóisten." Egyik vonatról a másikra szálltunk, és a kényelmes személyvonaton ülőhely is jutott. Mikor végre befutottunk Magyarország fővárosának pályaudvarára, a szívem hevesebben vert, biztosan a Mamáé és Nővéremé is. A pályaudvar: akár egy nyüzsgő hangyaboly. Reménykedő emberek várják valamelyik hozzátartozójukat. Lépten-nyomon ilyen kérdések hangzanak: „Tud valamit ebből és ebből a városból való X. Y. családjáról?" Egy férfi mindenkit túlkiabál: „Ismeri-e valaki Fuschnét, X faluból hurcolták el?" Az érkezettek többsége kérdéssel válaszolt. „Mi vagyunk a Z család. Nem tudja, vár-e valaki? Érdeklődtek-e utánunk?" Ezerszer ismétlődtek ilyenfajta kérdések, valahányszor újabb szerelvény érkezett. Amikor Anyám leszálláskor rálépett az első vonatlépcsőre, erős férfihang ért hozzá, túlkia292