Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

Azok a magyar nők, akik olyan nyersen förmed­tek rá kevéssel ezelőtt, amiért Isten oltalmában bí­zott. Csodálkoztam, hogy fölismerték, hiszen a vaksötétben nem láttuk egymást. „Már régen fi­gyeljük azt az asszonyt, aki a legreménytelenebb helyzetben is imádkozik, hisz Istenben. Mi viszont a történtek után Anyád imájának erejében hiszünk, és megáldjuk őt. Drága gyermekem, Anyád egy szent." A szóban forgó két nő, két budapesti orvos­fivér felesége. Beszélgetéseink során kiderült, egy időben hurcoltak el Magyarországról. Egyikük könnyek közt mondta el: érkezésünk napján a 10, 12 és 14 éves gyerekét bal oldalra küldték, vagyis a gázkamrába. Kivételes szerencse, hogy én a 13 évemmel nem oda kerültem. Úgy látják, Anyámat valóban oltalmazza az Örökkévaló. Akit ilyen ki­vételes lénynek tartanak, az kétségtelenül emelke­dett lélek, kezdeményezőkészséggel és bátorság­gal megáldva - gondoltam. Az ő ötletére húztam ki magam, hogy magasabbnak tűnjek Mengele, a Halál Angyala előtt. „Húzd ki magad! Imádkoz­zunk Istenhez, hadd sikerüljön a cselfogás!" - így mondta Anyám, az alkalomnak megfelelően. Ő so­sem szűnt meg küzdeni és töprengeni a legjobb megoldáson. Második auschwitzi tartózkodásunknak kény­szerű semmittevéssel töltött idején szoros barátsá­got kötöttünk a két magyar asszonnyal. Egyre több szeretettel halmoztak el mindhármunkat. Anyám, a jó megfigyelő, bölcs asszony, megállapította, hogy barátnőink terveznek valamit, mert titokzatosan viselkednek, túl gyakran súgnak-búgnak. Egy na­pon - mintha tréfálkoznának - arra célozgattak, lát­ják a szökés lehetőségét, életben maradásunk biz­tosítékát, így adagolták szökési tervüket, nyüt szín­vallás helyett. Persze azt is hihettük, ilyen képtelen ábránddal találtak módot a rabság elviselésére, amely valamicskét enyhített börtönünk szigorán. Valójában nagyon is komolyan gondolták, amit mondtak. Egy héttel később az SS reggeli létszám­ellenőrzése nem egyezett. Megszólalt a riasztócsen­gő, a katonák ordítozva futkostak ki-be, ki-be a ba­rakkokba. Nem tudtuk, mi történhetett. Ötször megszámoltak a két órán át tartó sorbaállás alatt, míg végül egyikük dühtől fuldokolva dörögte: hi­ányzik két häftling. Követelte: azonnal mondjunk el mindent, amit haUottunk társaink szökési tervé­ről. Mi hárman rögtön értettük a történteket. A két sógornő megszökött Auschwitzból! Félve a meg­torlástól, nem mertük arrafelé fordítani a fejünket, amerre barátnőink állni szoktak zählappellkor. Am tény, hogy valóban hiányoztak. A nácik a végletekig bosszúvágyók és elszán­tak. Bűnrészességgel gyanúsítottak, mivel egy ba­rakkban háltunk a szökevényekkel. Egész napos büntetést szabtak ki ránk. A letelt kb. két óra után, ugyanazon a helyen térdre parancsoltak, majd le kellett feküdnünk arccal a földre, oldalunkhoz szo­rított karral. Fölváltva csináltatták velünk reggel­től estig, természetesen étlen-szomjan. A legyön­gült foglyok némelyike elájult, őket a náci korbács térítette magához. Valójában nagyon kemény bün­tetést kaptunk. De megérte! Mindnyájunknak örö­met szerzett a két magyar sikeres szökése. Egy­részt, mert két arra érdemes asszony nyerte vissza a szabadságát, másrészt, mert lehetőség nyüt kike­rülni Auschwitzból, a villany drótkerítés mögül, az őrtoronyban figyelő katonák és a géppisztolyos, vérebeket tartó nácik ébersége ellenére is. Fölcsil­lant a remény! „Lehetséges megszökni Auschwitz­ból!" - suttogtuk egymásnak. Habár örömünkbe üröm vegyült a bizonytalanságtól. „Elkerülték-e a kinti németeket, vagy azóta elkapták és kivégez­ték őket?" Hallottam éjszaka Anyám buzgó fohá­szát Istenhez, a szökevények szabadságáért. Ho­gyan tervezték a szökést? Csak ők tudják, ám el­képzelhető, hogy valamelyik lágerőr segített kijut­niuk a szigorúan őrzött területről. Szeptember körül kezdtük észlelni a nácik ide­ges, aggódó viselkedését. Volt okuk rá, de mi nem értesülhettünk a szövetségesek kezdődő térhódí­tásairól, nem tudhattuk, hogy Hollandia már sza­bad. Semmi hírt nem kaptunk az Auschwitzon kí­vül történt eseményekről. Az egyik szeptemberi napon megint vagonokba raktak. Ez alkalommal legalább Auschwitz elha­gyása bátorított. Mögöttünk a gázkamrák, krema­tóriumok, életünk legmegrendítőbb éjszakájának színhelye. Ebből merítettünk lelkierőt. Hideg, őszi szél fújt, amikor bevagoníroztak. Nem bírtunk sza­badulni a hamarosan beköszöntő tél gondolatától. Megfelelő öltözék híján kétségtelenül megfagyunk. Ellenálló képességünket amúgy is megviselte az éhezés, a kegyetlen bánásmód. A szerelvény végre megmozdult, a vagonfala­kon át fogvacogtató levegő áramlott be. Ugyanazt 287

Next

/
Thumbnails
Contents