Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

cipőt kapott, abból sem a megfelelő nagyságot. Sze­rencsésnek mondhatta magát, akinek a lábánál na­gyobb és nem kisebb jutott. Mi hárman többé-ke­vésbé jót kaptunk. Egy ideig ruhátlanul, naiv hi­szemben várakoztunk alsóneműre, minthogy attól is megfosztottak. De az egyik felügyelőnk ránk ri­vallt: „Öltözzetek, mire vártok?" Mire a csopor­tunkból valaki: „Előbb alsóneműt szeretnénk föl­venni. .." Egyetlen válaszként az ott őrködő SS kor­báccsal végigvágott a szólalni merészelő foglyon. A náci brutalitás, meg a häftlingek bántalmazása rendszeressé vált a táborokban. Az elvetemültség ilyen fokára nem süllyednek Hitler ördögi, barbár alattvalói szellemi képességeik teljes birtokában. Számomra a szadista nácik elborult elméjű lények­nek tűntek a - tudtukon kívül - ételükbe kevert ká­bítószertől, annak hatására cselekedtek. Másképp nem lehetséges, hogy az ott szolgálatos ezrek kö­zül egy sem tagadta meg az embertelen feladatot. Talán elvtelen, vallástalan, család nélküli szemé­lyek tették? Nem tudom bizonyítani a drog hasz­nálatát, de gyanítom, azzal befolyásolták a lágerőrö­ket, ahogyan mi is brómmal kevert élelmet kap­tunk, hogy ne menstruáljunk... Egyszer csak leborotváltan, megfürödve, a zsák­szerű holmik felöltése után, kiparancsoltak a sza­badba, ahonnét láthattuk az újonnan Auschwitz­ba érkező férfiak, nők, gyerekek sokaságát, egy­előre saját ruháikban. Körülnéztem, és egész sor szürkére festett faépítményt, barakkot láttam, egyi­két hamarosan hálóhelyünkké jelölték ki. Miután megszámoltak, tetoválással bélyegeztek meg. Erősen rezgő elektromos tű hatolt a bőrünk­be, nagy fájdalmat okozva. A bal alkarunkra került az azonosítási számunk, hogy csupán azzal külön­böztessenek meg egymástól. Az enyém A-20102, Anyámé A-20101, a Nővéremé A-20103. Az aláva­ló céllal tetovált számok ellenére is mindenki egyé­niség maradt. Tetoválás után ismét megszámol­tak. Ötszáz nőt tereltek az egyik barakkba. Az ab­lak ellenére is bent sötétség honolt, az emeletes priccsek olyannyira betöltötték a termet, hogy nem látszott a vége. Nekem a prices legfölső része jutott, amely csaknem a mennyezetig ért. Berendezkedve e kényelmetlen helyen, be kellett húznom a fejem, nehogy beüssem. (...) A priccsek szörnyen kemény fekvőhelyek, mivel deszkából ácsolták, és nem kap­tunk hozzájuk matracot, párnát. Ránk sötétedett már, amikor sorba állítottak a so­vány vacsoráért. Adtak egy bádogtálkát, amibe ká­vészínű löttyöt mértek, egy-egy bádogkanalat, az­zal a figyelmeztetéssel, hogy felelünk értük, és ha elhagyjuk vagy elemelik tőlünk, élelem nélkül ma­radunk. Kincsként őriztük hát a tálkát és kanalat. Cigányképű, kövér asszonyság állt egy hatalmas üst mögött. Egyesével léptünk elé. Merőkanállal mért egy kis sötét lét a tálkába. A társa fél szelet fe­ketekenyeret nyomott a kezünkbe. A sötét folyadék - gondolom kávé - legalább forró volt, de szenny­víznek tűnt, amit keservesen nyeltünk. Mama fi­gyelmeztetett, el kell fogyasztanunk, akármilyen fo­lyadékot vagy élelmet adnak is, ha életben akarunk maradni. A nyomorúságos „vacsora" után ötösével állítot­tak sorba, hogy egyszerűbb legyen megszámolni. Naponta kétszer, reggel és este, körülbelül két órán át álltunk ötösével, amíg jött egy SS létszámellen­őrzésre. Nehéz kényelembe helyezkedni a takaró, pár­na, matrac nélküli, kemény fapriccsen. Egyedül a ruhánkkal takarózhattunk volna, ám azt lefekvés­kor is magunkon hagytuk. De ahogyan járja: szük­ség a találékonyság forrása, tehát fölszedtük a há­lóbarakk nyirkos padlójára hintett szalmát, és ab­ból készítettünk gyatra kis szalmazsákot. Már nem emlékszem, aludtunk-e vagy sem az első éjszakán, de arra igen, hogy már pirkadat előtt felzavartak. Azt hittem, munkára vezényelnek, de csak sorba ál­lítottak a barakk előtt, ahol legalább két órán át áll­tunk, míg végre virradatkor megszámoltak. Ez a kétórai álldogálás a pribékeink kínzásainak legegy­szerűbb fajtája volt. Reggelire ugyanazt kaptuk, amit vacsorára. Undorító lét, kis fantáziával kávé­nak nevezhetjük, és egy fél szelet rozskenyeret. Az ebéd gyanánt adagolt élelem: vízben főtt árpa­gyöngy. Gusztustalan, fehéres színű mosléknak tet­szett, elviselhetetlen ízzel. Szabadságom után még évekig éreztem az orromban az émelyítő szagát. Hosszú évek elteltével szabadultam meg ettől a nyomasztó élménytől, míg viszolygás nélkül fo­gyasztottam árpagyöngyöt. Auschwitzban nem dolgoztunk. Némi munka elterelte volna figyelmünket örökös rettegésünk­ről. Azt hiszem, a nácik szándékosan tartottak ál­landó szorongásban, bizonytalanságban ezzel a tét­len vegetálással. Anyám ottléte és szavai bátorsá­284

Next

/
Thumbnails
Contents