Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

cipőt kapott, abból sem a megfelelő nagyságot. Szerencsésnek mondhatta magát, akinek a lábánál nagyobb és nem kisebb jutott. Mi hárman többé-kevésbé jót kaptunk. Egy ideig ruhátlanul, naiv hiszemben várakoztunk alsóneműre, minthogy attól is megfosztottak. De az egyik felügyelőnk ránk rivallt: „Öltözzetek, mire vártok?" Mire a csoportunkból valaki: „Előbb alsóneműt szeretnénk fölvenni. .." Egyetlen válaszként az ott őrködő SS korbáccsal végigvágott a szólalni merészelő foglyon. A náci brutalitás, meg a häftlingek bántalmazása rendszeressé vált a táborokban. Az elvetemültség ilyen fokára nem süllyednek Hitler ördögi, barbár alattvalói szellemi képességeik teljes birtokában. Számomra a szadista nácik elborult elméjű lényeknek tűntek a - tudtukon kívül - ételükbe kevert kábítószertől, annak hatására cselekedtek. Másképp nem lehetséges, hogy az ott szolgálatos ezrek közül egy sem tagadta meg az embertelen feladatot. Talán elvtelen, vallástalan, család nélküli személyek tették? Nem tudom bizonyítani a drog használatát, de gyanítom, azzal befolyásolták a lágerőröket, ahogyan mi is brómmal kevert élelmet kaptunk, hogy ne menstruáljunk... Egyszer csak leborotváltan, megfürödve, a zsákszerű holmik felöltése után, kiparancsoltak a szabadba, ahonnét láthattuk az újonnan Auschwitzba érkező férfiak, nők, gyerekek sokaságát, egyelőre saját ruháikban. Körülnéztem, és egész sor szürkére festett faépítményt, barakkot láttam, egyikét hamarosan hálóhelyünkké jelölték ki. Miután megszámoltak, tetoválással bélyegeztek meg. Erősen rezgő elektromos tű hatolt a bőrünkbe, nagy fájdalmat okozva. A bal alkarunkra került az azonosítási számunk, hogy csupán azzal különböztessenek meg egymástól. Az enyém A-20102, Anyámé A-20101, a Nővéremé A-20103. Az alávaló céllal tetovált számok ellenére is mindenki egyéniség maradt. Tetoválás után ismét megszámoltak. Ötszáz nőt tereltek az egyik barakkba. Az ablak ellenére is bent sötétség honolt, az emeletes priccsek olyannyira betöltötték a termet, hogy nem látszott a vége. Nekem a prices legfölső része jutott, amely csaknem a mennyezetig ért. Berendezkedve e kényelmetlen helyen, be kellett húznom a fejem, nehogy beüssem. (...) A priccsek szörnyen kemény fekvőhelyek, mivel deszkából ácsolták, és nem kaptunk hozzájuk matracot, párnát. Ránk sötétedett már, amikor sorba állítottak a sovány vacsoráért. Adtak egy bádogtálkát, amibe kávészínű löttyöt mértek, egy-egy bádogkanalat, azzal a figyelmeztetéssel, hogy felelünk értük, és ha elhagyjuk vagy elemelik tőlünk, élelem nélkül maradunk. Kincsként őriztük hát a tálkát és kanalat. Cigányképű, kövér asszonyság állt egy hatalmas üst mögött. Egyesével léptünk elé. Merőkanállal mért egy kis sötét lét a tálkába. A társa fél szelet feketekenyeret nyomott a kezünkbe. A sötét folyadék - gondolom kávé - legalább forró volt, de szennyvíznek tűnt, amit keservesen nyeltünk. Mama figyelmeztetett, el kell fogyasztanunk, akármilyen folyadékot vagy élelmet adnak is, ha életben akarunk maradni. A nyomorúságos „vacsora" után ötösével állítottak sorba, hogy egyszerűbb legyen megszámolni. Naponta kétszer, reggel és este, körülbelül két órán át álltunk ötösével, amíg jött egy SS létszámellenőrzésre. Nehéz kényelembe helyezkedni a takaró, párna, matrac nélküli, kemény fapriccsen. Egyedül a ruhánkkal takarózhattunk volna, ám azt lefekvéskor is magunkon hagytuk. De ahogyan járja: szükség a találékonyság forrása, tehát fölszedtük a hálóbarakk nyirkos padlójára hintett szalmát, és abból készítettünk gyatra kis szalmazsákot. Már nem emlékszem, aludtunk-e vagy sem az első éjszakán, de arra igen, hogy már pirkadat előtt felzavartak. Azt hittem, munkára vezényelnek, de csak sorba állítottak a barakk előtt, ahol legalább két órán át álltunk, míg végre virradatkor megszámoltak. Ez a kétórai álldogálás a pribékeink kínzásainak legegyszerűbb fajtája volt. Reggelire ugyanazt kaptuk, amit vacsorára. Undorító lét, kis fantáziával kávénak nevezhetjük, és egy fél szelet rozskenyeret. Az ebéd gyanánt adagolt élelem: vízben főtt árpagyöngy. Gusztustalan, fehéres színű mosléknak tetszett, elviselhetetlen ízzel. Szabadságom után még évekig éreztem az orromban az émelyítő szagát. Hosszú évek elteltével szabadultam meg ettől a nyomasztó élménytől, míg viszolygás nélkül fogyasztottam árpagyöngyöt. Auschwitzban nem dolgoztunk. Némi munka elterelte volna figyelmünket örökös rettegésünkről. Azt hiszem, a nácik szándékosan tartottak állandó szorongásban, bizonytalanságban ezzel a tétlen vegetálással. Anyám ottléte és szavai bátorsá284