Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Somoskőújfalu - – W. E.-né visszaemlékezése

tunk mégis, tudja, az más volt. Tizenöt éves voltam ekkor. A katonák között, az SS-ek között mi bizonybizony nem tudtuk azt, hogy sokszor magyarok is voltak. Teljesen németeknek hittük őket, hiszen mellettünk meg nem szólaltak volna magyarul. Csak egy alkalommal tudtuk meg azt, hogy tudnak beszélni. Az előbbiekben említettem, hogy eleinte autón vittek bennünket, teherautón, annak a platóján. Egyszer egy éles kanyart hirtelen vett a sofőr és, hála istennek, senki más nem esett ki, csak az a mocskos gazember őr. És megszólalt magyarul: Jaj istenem! Abban a pillanatban döbbentünk rá, hogy tud magyarul. Na most, a többiek közül is többen tudtak magyarul, magyarok voltak. Meg kell mondjam, hogy ezek még sokkal nagyobb gazemberek voltak, mint a germánok. Állítom magának, ezek még sokkal rosszabbul bántak velünk. Verték az embereket, vertek bennünket a romeltakarításnál is. Volt egy keretlegény, aki különösen gonosz volt, állandóan verte az embereket okkal, ok nélkül. A felügyelőnők között - ezek mind az SS tagjai voltak - nagyon rosszak voltak. Őtőlük rengeteget szenvedtünk, rendszeresen pofoztak minket. Különösen nagy szenvedést a svábok, a sváb gyerekek okoztak, akik nagyon komiszak, nagyon kegyetlenek voltak. Egyszer úgy jártunk, hogy bombázáskor bennünket is bevittek egy kis, föld alatti bunkerba. Egy bombatalálattól a tartóoszlop kizuhant, és senki nem kapott légnyomást, csak az egyik sváb őrünk, aki az ajtóban állt, hogy hamarabb menekülhessen. Ezután úgy is hívtuk őt, hogy a légnyomásos Jóska, mert aztán hülye is volt, nem is volt már normális a továbbiakban. Naponta többször bombáztak, nagyon féltünk, különösen mi, hárman-négyen, akik a legfiatalabbak voltunk. Talán az idősebbek tartották magukat, de volt közöttük egy olyan asszony is, egy miskolci tanítónő, akinek meg kell, hogy említsem a nevét. Gyulai Margitka egyszer, amikor bombázás alatt nagyon ordítottam, hogy anyukát akarom látni, rám szólt. Azt mondta: Megbolondultál? Tudd meg, hogy fogod anyukádat látni, mert ők - a németek - fognak megdögleni. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, ők fognak megdögleni. Nagyon tudott vigasztalni. Voltak az idősebbek között ilyenek, akik bábáskodtak fölöttünk. Április elején jöttünk el Oberheidéből. Gyalog hajtottak bennünket egy héten keresztül, mígnem elértünk Bergen-Belsenbe. Akkor már a bennünket kísérő keret tagjai levették a jelzéseiket, rangjelzésüket meg a megkülönböztető jelvényeiket az SS-ek. A Wehrmachtosok azok nem. Útközben egy éjszaka azt is hallottuk, hogy föl akarnak bennünket akasztani. Egy erdei házba vittek minket, ahol egy éjszakát állva kellett eltöltenünk. Azt mondták az SS-ek, hogy felrobbantanak bennünket, de ezt a Wehrmacht-katonák megakadályozták. Megmentettek. Megmentettek, mert hát itt vagyunk. Auschwitz is borzalmas volt, de Bergen-Belsenben hullahegyek voltak. Az emberek, a még élő csontvázak hurcolták a holttesteket ötösével az úton úgy, hogy odakötötték a kötelet a hullák lábára, és így vonszolták azokat a gyűjtőhelyre. Ott kupacba rakták őket, és napok, hetek teltek el, mire tömegsírba kerültek. Fogadja el, hogy ez így volt igaz, mert ott tenyészett a tífusz minden lépésben. Volt egy lágertársnőnk, aki operaénekesnő volt, és mikor énekelt, a csodálatos hangjától zengett a tábor. Eisenbach Erzsébetnek hívták, békéscsabai volt. Istenem, de jó is róla megemlékezni! O ott halt meg. Az átkozottak! Végigélte előtte a szörnyűségek hónapjait, és ott kellett neki meghalni. Sokan meghaltak ott a tífusztól. Mindnyájan voltunk tífuszban. Április 15-én felszabadítottak az angolok. Mi addigra megtetvesedtünk, egy hétig nem adtak vizet. A WC öblítőjéből loptunk magunknak, ha tudtunk, egy keveset. Enni sem adtak semmit az utolsó héten a németek. Aztán jöttek az angolok, és ez egy nagyon gyönyörű jelent volt, ahogy bejött a tankkal az angol, és mint a filmeken láthatjuk, ráfogta a puskáját a mellette álló németre, és azt kiáltotta, hogy mindenki szabad. És odahívott enni! Hát, egy kis hiba akadt közötte: ami ennivalót hoztak - de hát ők nem tehetnek róla tulajdonképpen -, mi megettük a zsíros ételt, amit hoztak, és ebbe aztán utána többen belebetegedtek. De akkor jólesett nekünk, nekiestünk azoknak a zsíros húskonzerveknek, hogy megtömjük a hasunkat. Utána rengetegen megbetegedtek, és sokan áldozatául is estek ennek a nagy zabálásnak. Mert abba a gyenge gyomorba nem lett volna szabad ilyet enni. Ok nem akartak roszszat, mi meg boldogok voltunk, hogy már szaba28