Szirácsik Éva: A divényi uradalom gazdálkodása a Zichy hitbizomány első száz évében 1687–1787 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 48. (Salgótarján, 2005)

Összegzés

és a mezőgazdaságon kívüli munkát az összeírások alapján nem végzőké. Az elsősorban nem mezőgazdasági munkát végzők, vagyis az uradalom által pénzfizetésre kötelezett iparosok és a meglehetősen vegyes foglalkozást űzőkből álló „egyéb" csoport (ispán, kocsmáros, sírásó, koldus) a tárgyalt korszak folyamán egyre inkább bővült, de arányuk az összes gazda között csak 3-6%-ot ért el. Az 1759-ig 19 főre bővülő pásztorok körében egyre jellemzőbbé vált, hogy a nem túl nagy kiterjedésű földjeiknek művelésével, néhány állatuk gondozásával is kiegészíthették a keresetüket. A divényi uradalom pénzfizetésre kötelezett iparosai a magyar kortársaikhoz hasonlóan az agrárszférában is működhettek, bár a korszak folyamán csökkent azoknak az iparosoknak a száma, akik a mezőgazdasági termelésbe bekapcsolódtak, a többi iparosnak azonban a paraszti gazdaságokban dolgozó társaikhoz képest kisebb mezőgazdasági területe, állatállománya volt, amely különbség egyre fokozódott. A szántógazdálkodás 1736-1759 között jelentősen háttérbe szorult az iparosok körében, nőtt viszont a kertműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozók aránya. Az uradalom ispánjai az átlagos telkes jobbágyoknál nagyobb mezőgazdasági üzemet vittek. A hajdúkhoz hasonlóan a sajátjában földműveléssel, állattenyésztéssel nem foglalkozhatott az uradalmi vadász, a templomőr és a sírásó. A kocsmárosok, az iskolamester és a nótárius közül a házas zselléreknek némi földje és állata, a hazátlan zselléreknek viszont csak egy-két jószága lehetett, miközben a koldus természetesen nincstelen volt. A kedvezőtlen természeti adottságok a mezőgazdaságban alacsony termelékenységi szintet eredményeztek, amely a fölöslegképzés ellen hatott. A gazdáknál összegyűlt csekély pénzmennyiség nem tette lehetővé a bérmunka nagyobb arányú alkalmazását, ami miatt a paraszti gazdaságok munkaerejét főként a gazdák családtagjai alkották, hiszen a tradicionális társadalmak alapvető munkaszervezeti kerete elsősorban a család volt. A gazdasági javakkal való ellátottság terén 1736-1759 között végbement változások egyfelől a nagycsaládi gazdaságok, másfelől az egygazdás és a legszegényebbnek számító özvegyasszonyok által vezetett üzemek közti különbségeket erősítették a nagycsaládi típus javára. A férfi munkaerőt igénylő földművelés szempontjából az özvegyi gazdaságok egyre jelentéktelenebbé váltak, az egygazdás üzemekben élők pedig a jövőjüket egyre kevésbé a szántógazdálkodásban láthatták, hiszen gazdaságukban az irtásokkal együtt az igásállatok száma is mérséklődött, a nagycsaládoknál viszont a juhászat erősödése mellett, illetve előtt a telki és az irtásszántó jelentősen nőtt az igás állatállománnyal együtt. A divényi uradalomban a majorsággal szemben inkább a paraszti gazdaságok határozták meg a nagybirtok jellegét. A majorsági állatállomány legfontosabb tagjai a juhok, kisebb mértékben a kecskék, valamint a szarvasmarhák, sertések voltak, kevésbé volt jelentős a baromfiállomány és a méhészet. A majorsági állattenyésztés célja jobbára a birtok szükségleteinek biztosítása volt, inkább csak a tenyésztési célokra kevésbé alkalmas, vagy az uradalom számára feleslegesnek tartott állatállománytól vagy állati eredetű terméktől szabadultak meg némi haszon reményében. Az előző kijelentés alól azonban két kivétel ismert, az 246