Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története
13 órakor sorakozás volt, a kiválasztottak osztaga készen állt az elvonulásra. Hármas sorokba álltunk fel a zsinagóga udvara előtti utcán. Katonák vették át a kíséretünket, akik gondatlanabbal látták el teendőiket, de a csendőrség még megtartotta magának a felügyeletet. Édesapámat és még néhány más sebesültet - egyik sem annyira súlyos, mint édesapám - lovas kocsin vitték ki az állomásra, megelőzve minket. Ez a „furcsa menet" a város utcáin haladt át. Kellemetlen volt, még úgy éreztem magam, mintha rendes polgára lennék ennek a városnak. Ki az, aki lát engem, és mire gondol, ha engem lát? Kíváncsi szemek figyelték menetünket, némán és mereven, gyerekek és felnőttek, lányok és asszonyok, ifjak és öregek nézték ezt a feltűnő menetet. Sokan nem tudták, mi történik, mit jelentsen ez megint. Természetes volt, hogy egy ritmusra menetelő osztag egy dalt énekelt, nem kellett, hogy komolyan hangozzék, dalnak kellett lennie. A mi menetünknek hallgatag, komor, és valamilyen végzetes jellege volt. A tűző napon, a sétáló közönség előtt egyszerűen eltávoztunk a városból. Reméltük, hogy mindenki józanul, fegyelmezetten viseli a távozást, csak így remélhettük, hogy talán megmenekülünk! Az állomás előtti téren leállították a menetet. Még egyszer névsor- olvasás, még egyszer ellenőrzés? Minden rendellenesség, minden szabálytalanság veszélyeztette volna a katonai közigazgatás által elindított akciót. A csendőrség, a deportálás felelőse, rögtön beavatkozott volna. Az épülettől jobbra eső kijáraton keresztül a legközelebbi vágányhoz vezettek bennünket, amelyről a helyi vonatok Szécsény és Balassagyarmat felé indulnak (még ma is). A vonatunk már bent állt. Lezárható marhavagonok, a szerelvény elé egy vagy két személykocsit kapcsoltak. 25-30 személyt helyeztek el egy vagonba. Édesapámat az utolsó előttibe tolták be, mellette foglalhattam helyet, jobban mondva egy fekvőhelyet. Olyan embertelen tömörítésről, mint az Auschwitz felé irányított deportálások folyamán, nem lehetett beszélni. Súlyosan sérült édesapámmal a többiek türelmesen bántak. A mi búcsúztatásunkat nem kísérte virágözön és indulók hangja, csak elhagyott családok emléke. Mi csak remélhettük, hogy az adott ígéretet betartják. Most a hadsereg keretébe tartoztunk. Híresztelések és pesszimista képzelgések állandó körforgása ellenére, s az alig száz kilométeres távolság miatt mégis bíztunk a megadott célban. Az indulás alig húzódott el. Több ízben kiszálltam az egyre fokozódó nyugtalanságtól. Édesanyámtól elbúcsúztam, mintha egy hosszabb kirándulásra mentem volna (édesapámtól ő már elhelyezése előtt búcsút vett). „Gyere vissza, ha akarsz, várunk - mondotta, mintha az tőlem függött volna -, és vigyázz apádra, hogy 96
