Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története
a rémületes nap után. Béla nagyapa már aludt, neki nem volt annyi ereje, hogy mindezt kiállja, Margit nagymama már nem volt beszélőképes állapotban, Gizi nagymama segített, ahol tudott, emberként állta a sarat. Édesanyánk utánunk nézett, gyengéd, vigasztaló szavakat mondott. Én és édesanyám tudatosan néztünk elébe annak, ami visszavonhatatlan volt: a család megosztása, talán mindenkorra. Ezen „fekete péntek" késő éjszakáján csillagok fénylettek ránk a messzi örökkévalóságból, kutyák vonítottak, emberi szavak vesztek el az éj csendjében, s a palánkok mögött egyre távolodott egy világ, mely egyszer a miénk is volt. Hol van most a mi kis kutyánk, talán valaki magához vette? Van-e esélye túlélni? Ő is a nürnbergi törvények alá tartozik? A váratlanul előállott helyzet furcsa érzelmeket keltett bennem, ingatag lelkiállapotomban életakaratom erős maradt. Az izgalmaktól kimerülve mélyen elaludtam, és ébredéskor, a reggeli órákban, csodálkoztam azon, hogy megint egy „normális nap" köszöntött be. A kilátástalanságban alig tudtunk a valós életre reagálni. Édesanyám kérdésére, hogy édesapámat szívesen elkísérném-e, egy határozott igennel válaszoltam. Édesanyám végül is arra a meggyőződésre jutott, hogy aki a gettót el tudja hagyni, az tegye meg. Az öregekkel már ő sem számolt, gyenge hangján kijelentette, hogy egy gyerekkel talán könnyebben át tudja majd vészelni a kegyetlen időket. Nem sejthette, hogy ezt a lehetőséget két héten belül, perfid módon elveszik tőle. Mindenesetre ki akartam jutni a szabadba. Fiatalos, kalandos természetem volt, ha katonai szolgálatról volt szó, és ha azt nagyra becsült édesapámmal tehettem meg, akkor azt nemcsak testi, hanem lelki felszabadulásként is vettem. О számomra példakép volt, mindig csodáltam praktikus ösztönét, mindig tudta azt, ami belátható és megtehető. Még bennem voltak azok az idegfeszítő, heves viták Béla nagyapámmal, aki minden változásra, minden jövőbe mutató elképzelésre visszautasítóan reagált. Talán lesz neki egy kis esélye a túlélésre... Ezt a szánalmas gondolatot azonban inkább elnyomtam magamban, a helyzet nem adott jogot ilyen találgatásokra. Ebben az önkívületi állapotban kezdődött meg a csomagolás. Csupán a legszükségesebbre tellett, édesapámnak már voltak erre vonatkozó tapasztalatai. Másnap mindnyájan belenyugodtunk az elkerülhetetlenbe, a legrosszabb kompromisszumba, további elgondolások, ötletek nem voltak. Annyira meg voltunk félemlítve, gyötörve, kiszolgáltatva. Magunkra vettük azt, amit nekünk szántak. Egy szombati nap volt, az utolsó nap, amelyen a család utoljára együtt volt. Természetesen édesapám ágyban feküdt, szétroncsolt lábait fertőzés veszélye fenyegette. Ahogy én ma, 60 év után még visszaemlékszem, az idő gyorsan múlott, gondolatok nélkül, viták 94
