Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Előszó helyett

A szétszakított családok zöme vég­legesen csonka maradt a vészkor­szakot követően, a hazatérőknek sokszor szembesülniük kellett hoz­zátartozóik, elvesztésével. Heksch József családjából édesanyja, édes­apja és kisöccse nem élte túl a bor­zalmakat. lappangó antiszemitizmus a 19. század vége felé - a zsidóság emancipációjával és felemelkedésével - ismét fellobbant. A zsidó származású polgárság nemcsak az üzleti és ipari, hanem a tudományos és kulturális életben is vezető pozíciókat hódí­tott el. Vallásos szelleme eltompult, felélénkült viszont társa­dalmi élete. Fokozottan alkalmazkodott hazájához, felvette szokásait, nyelvét, kultúráját, mi több, azonosította magát tör­ténelmével és annak sajátosságaival, európai szerepével. A trianoni diktátum a magyar zsidóság kárpát-medencei egységét éppúgy szétzúzta, mint a magyarságét - ha egyálta­lán lehet ilyen különbséget tenni. Az összeomlás tragédiája családomat is mélyen érintette. Nagyapám, aki az első világ­háború előtt nevelkedett, büszke volt hazájára és az „Extra Hungáriám non est vita" elvét hangoztatta. Nem alaptalanul, hiszen családja régi magyarországi és nógrádi gyökerekkel bírt, 1856-ban alapított cégét felvirágoztatta, ismerte és elis­merte az egész környék. 1910-ben megépítette híres, szecesz- sziós stílusú házunkat, amely elegáns belső kialakításával színvonalas társadalmi rendezvényeknek adott otthont. Ez a családi fészek, a hozzátartozó lokálpatriotizmus és az anyagi jólét aztán végzetes motívummá vált a család tragédiájában. Nagyapa mozdulatlanul, tehetetlenül, téves illúziókkal, sőt letargiával nézett az események elébe. A csehszlovák állam megalakulása Losonc városát semmi jóval nem kecsegtette. Az ipari és kereskedelmi élet megbé­nult, s a kialakult világpolitikai helyzet teljes bizonytalanság­ba kényszerített bennünket. Nem volt jövőnk, s 1935 után már mindenki biztosra vette a második világháború kitörésé­nek közeledtét. Édesapám kivándorlásra gondolt - ismerőse­ink közül volt, aki nem is késlekedett ezzel. „Hogy megint vándorbotot kelljen kezünkbe venni? - ez nagyapám számá­ra elképzelhetetlennek tűnt - Hová is mehetnénk?" - ismétel­gette. S amikor a fenyegető hírek „a végső megoldásról" tu­dósítottak, csak annyit mondott: „Magyarországon ez nem történhet meg, hiszen erre ezer év óta nem volt példa." Tudtuk Csehszlovákia már régen esedékes megszűnte­kor is, hogy a „csonka Magyarország nem mennyország". Mi, gyerekek, mégis ott álltunk a járda szélén, piros-fehér- zöld zászlócskákkal a kezünkben - jómagam a gyorsan megvarrt Bocskai-ruhában, fehér harisnyában és lakkcipő­ben -, s azt kiáltoztuk: „Éljen a haza! Visszatértünk!" Ott, a járda szélén, a református templommal szemben vonult el előttem katonái élén a széles Búza tér felé Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredes (későbbi honvédelmi miniszter). Ép-

Next

/
Thumbnails
Contents