Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története

Amikor a hatóság kiadta a megfellebbezhetetlen parancsot az azonnali beköltözésre, a törvénytisztelő, békés zsidók a leg szükségesebb személyes holmikkal zokszó nélkül vonultak a kijelölt helyre, odahagyva az egész élet munkájának gyümölcsét. Gyanútlanul hitték, egy napon visszatérhetnek eredeti otthonaikba, üzleteikbe, műhelyeikbe, tehát gondosan kulcsra zárták ajtóikat. A háború után visszatért néhány túlélő többé nem nyithatta ki, egyszerűen azért, mert a fosztogatók és bitorlók még az ajtóhoz sem engedték az eredeti tulajdonosokat. Gondolom, először a megszálló német katonák fosztották ki a zsidók házait, majd az őket kiűző oroszok.

Szüleim a tőlük megszokott vendégszeretettel fogadták a környező falvak szécsényi gettóba parancsolt zsidóságát. A vendégcsaládokkal igen jól kijöttünk, hiszen egy hitet vallottunk, és ők is szerették, tisztelték a Zsinagóga kántorát [D. D. édesapját]. Bensőséges családot alkottunk az azonos sorsra ítélt, a jövőtől egyaránt rettegő emberekkel. Két fivéremmel és a nővéremmel beköltöztem Szüleim szobájába, a ház többi helyiségét elfoglalta a három népes vendégcsalád.

(Dina Davidovich De Unikel: Visszatérés az életbe. Szécsény, 2001, 36-37. p.)

(21.) A losonci Hidasi (Heksch) József emlékei a gettóba való beköltözésükről

A megegyezés szerint a felajánlott Rét utcai ház tulajdonosa, F. úr feleségével beköltözik a mi négyszobás, Zólyomi úti kertes házunkba, ezért cserébe mi heten összeszorulunk az ő háromszobás házacskájában. A két lakás bútorai kisebb szükségleti tárgyak kivételével a helyükön maradnak. F. úr járt jobban, mivel a minőségileg jobb és elegánsabb bútorok neki jutottak, de ennek a ténynek nem nagyon örült. Egyik fél sem tartotta ezt a megoldást véglegesnek, miután F. úr sem gondolt arra, hogy szerencséje túléli a háborút. Ezért a csere lebonyolításakor óvatosnak mutatkozott és nem vetett fel különlegesebb kívánságokat, sőt udvariasságból sajnálkozott a háború diktálta szükségen, remélve, hogy nemsokára visszatérhetünk a családjainkat megillető környezetbe. Szüleim a megoldással meg voltak elégedve, mert így a szűkebb családi kör, öt felnőtt és két gyerek együtt maradhatott, az idegen családdal való kényszerű osztozkodás pedig elmaradt.

Eljött május 20-a, a költözködés napja. Talán úgy is lehet mondani: az eltávozás napja, mert „visszaútra" nem volt kilátás. Erről gondoskodott a „végmegoldás" terve. A nagyszülők számára ez szörnyű, megalázó lépés volt. Mindegyikünknek fel kellett adnia addigi életét, annak értelmét, folytonosságát. Egy lépés a fogságba,

55