Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Adattár. A Nógrád megyei zsidó közösségekről és a holocaust áldozatairól
hitközség által közölt lélekszám (1516 fő) és az utóbbi szám eltérésének okát nem tudjuk, erre vonatkozóan csak feltételezéseink vannak. (A város zsidó közösségének lélekszá- mára egyébként számos további, egymásnak ellentmondó számadatot ismerünk.)3 A két forrás eltérése valószínűleg az összeírási szempontok különbözőségéből adódott. Amíg az ortodox hitközségi tagok számát vélhetően a vonatkozó vallási szabályok határozták meg, addig a hatóság nyilván a jogszabályok által zsidónak nyilvánítottak számát vette figyelembe. Könnyen elképzelhető, hogy mindkét szám a hitközség vezetőitől származik. Az áprilisi jelentéshez mellékelt kísérőlevél ugyanis egy fontos megjegyzést tartalmaz. Miután a jelentéskészítők szabadkoznak a késői megküldés miatt, megjegyzik, hogy „... az időközben hatóságilag elrendelt 6136/1944. VII. rés. számú összeírási rendelkezésnek kellett eleget tennünk, ezért képtelenek voltunk az előírt 24 órás határidőt betartanunk, amiért szíves elnézésüket kérjük."4 Ez A mártírok emlékműve a balassagyarmati izraelita temetőben. pedig nem jelent mást, mint az ún. Jaross-lista balassagyarmati elkészítésének tényét. (Erre részletesebben később térünk vissza könyvünkben.) Ebben az esetben a zsidóság helyi 210 vezetői maguk kényszerültek arra, hogy hittársaikhoz - a hatóságok felé - hozzászámolják a felekezeti közösségbe nem tartozó zsidókat is. A két szám 250 fős különbsége mégis meglepően nagynak tűnik, s csak reménykedünk abban, hogy a jövőben előkerül majd olyan forrás, amelynek segítségével tisztázható lesz a valóság. Munkánkban - a fentiekre tekintettel - a hatóságok által használt 1780 fős lélekszámot tekintjük vizsgálati alapnak. Természetesen nem tartózkodott a városban a hitközséghez tartozó valamennyi személy, miként más illetőségű személyeket viszont itt érhetett a gettósítás.5 Voltak, akik az ország különböző részein, leginkább budapesti rokonaiknál, második lakásukban vagy egyéb helyen tartózkodtak, és a gettósítást ott élték át.6 Külön kategóriát képeztek azok - főként gyermekekről lehet szó -, akik a fokozódó terror hatására Szlovákiába húzódtak, általában ottani hozzátartozóik segítségét véve igénybe. A Szlovákia és Magyarország közötti zsidó migrációban adataink segítségével két időszakot különböztethetünk meg. 1943-ig Balassagyarmat képezte a fogadó területet, 1944-ben azonban az irány megfordult. Szántó Dezsőt például 1943 tavaszán Hidasnémetire internálták, mert öccsével, Gyulával együtt 22 hozzátartozójukat csempészték át Szlovákiából, mivel „akkor ott nagy volt a zsidóüldözés". 1944-ben viszont már ők menekültek az itteni üldöztetések elől oda, de a határon elfogták őket. Berczeller Ármint szintén 1943 tavaszán vitte el az Államvédelmi Központ ügyésze Tornyosnémetibe, „mert idegen állampolgárokat rejtegettek a lakásukon". Három hét múlva került haza, ahol - a csendőrség feljelentésére - a rendőrbíró pénzbüntetésre ítélte őt, és rendőri felügyelet alá helyezte annak tisztázásáig, hogy valóban csak olyan, szlovákiai rokonainak adott-e menedéket, akiknek érvényes útlevelük volt. Egy balassagyarmati