Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

marosan bekövetkezik a teljes összeomlás. Hát nem lett volna jobb a koncentrációs táborban hagyni bennünket, mint magukkal kény­szeríteni? Kétségtelenül szigorú rend uralta minden cselekvésüket, mivel Hitler kormánya a lágerbeli foglyokat saját tulajdonának tekin­tette, afféle kétlábú „jószágnak", szabadon rendelkezett velük, han­gulata szerint kínozta vagy kiirtotta őket. így hajtottak bennünket keresz­tül az irdatlan hómezőn, számos sorstársunk fehér halotti lepellel borított, örök nyughe­lyén. A folyamatos mozgásban lévő karavá­nunkhoz egyre erősebben hallatszott a néme­tek ellen harcoló alakulatok közelségét jelző, háborús zaj. A délutáni órákban valami sejlett szemünk elé a távolban. Persze zavart agyunk délibábjának is tekinthettük. Ám előbbre jutva a „látomás" is közelebb került és pontosabbá vált. Sötétedés előtt odaértünk. Elhagyott kon­centrációs táborra leltünk, félig már romok­ban állt, törött ablakokkal. Egyik fala teljesen hiányzott. Ott maradtunk aznap délután, ott is éjszakáztunk. Később megtudtuk a hely ne­vét. Kratzo. Kevéssel érkezésünk után katonai teherau­tó hozott kávét és kenyeret. Rögtön szétosztot­ták köztünk. A láthatóan kimerült, árnyék­ként szédelgő katonák egy zugot kerestek, ahová ledűlhetnek aludni. Mi pedig mohón ettük a kenyeret, habzsoltuk a sóvárgott, me­leg kávét, és végre fedett helyen alhattunk. Balszerencse kísért, mert bolhák és poloskák özöne agyonmarta sorvadt testünket. Az élel­met szállító autó másnap még hozott reggelit, utána újra útra keltünk. Menetelő csoportunk harmadnapra fájdalmasan megfogyatkozott. Sok ismerős arc hiányzott. Csak a legkemé­nyebb, legelszántabb foglyok élték túl az eről­tetett menetet. Hosszú idő után éjszaka egy másik gyűjtó­182 táborba értünk. Megint magasfe­szültségű árammal töltött drótkerí­tés vett körül, és a szokásos náci őri­zet vérebekkel, őrtornyokkal, fegy­veresekkel. Nem volt nagy ez a lá­ger, nem épült benne sem gázkam­ra, sem krematórium. Inkább hol­tan, mint elevenen, kenyér és csöpp­nyi alvóhely után sóvárogtunk. Ehe­lyett francia häftlingek csoportja fo­gadott, dallal, mosollyal. Lenyűgö­zően barátságosan, gyöngéden bán­tak velünk. Joggal hiszem, hogy az áldozatos szívük, jó humoruk és szeretetük öntött lelket belénk. Halvány mosollyal viszo­noztuk a fogadtatást, ám amire elsősorban szükségünk volt: élelem, fekvőhely és egy kis meleg a barakkban. Tekintettel a sanyarú álla­potunkra, kérelmeztük, hogy bent kaphas­sunk vacsorát, de elutasították. Megparan­csolták, hogy amelyik új jövevény nem áll kint a sorban, ne kapjon enni. Még így is bent ma­radt néhány társunk, akit a fáradtság jobban legyűrt, mint az éhség. Másnap a francia nők elmondták, hogy há­rom hónappal ezelőtt, Auschwitzból kerültek ide. A kétszeri ottlétünk során sem találkoz­tunk egymással, mert az azonosítási számunk nem egyezett az övékével, más-más részlegbe helyeztek, elválasztva az ismert drótkerítéssel. Hamarosan meghitt barátokká váltunk. Újabb rémtetteket hallottunk tőlük Auschwitzról. Például: látták az orvos Mengele, a Halál An­gyala barakkját, férfi és nőfoglyok kísérleti alanyaival, akiket gázkamrába küldött, ami­kor már nem volt szüksége rájuk. Mi pedig az auschwitzi gázkamra előterében töltött tragi­kus éjszakáról beszéltünk és a megpróbáltatá­sokba belehalt tíz társunkról. Ebben a táborban a söprögetésen kívül nem akadt más munkánk. Esendő testünk naponta gyöngült az éhínségtől, a megcsap­pant élelemadagtól. Részemről biztosra vet­tem közeli halálunkat. Lassanként, egymás- Vorname; 4MЧ&* tiers - Mädchenname: /' Adler Eszter Bércéi

Next

/
Thumbnails
Contents