Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

környéken, mert a drótkerítés mögött, úgy 150 méterre, kiépített utat láttunk, számos járókelővel és jó néhány biciklistával. Sóvárogva gondoltam a boldog napokra, amikor Renée barátnőmmel biciklitúrát tettünk szülőhelyünk festői környékén. Összeszorult szívvel vágyakoztam az örömteli élet után, látva a szabad embereket, miközben én rabságban sínylődöm, teljesen büntetlenül, kizárólag azért, mert a zsidó hitet vallom. Eljátszogattam a gondolattal: „És ha madárrá változnék?" Úgy könnyen szállnék túl a drótkerítésen, ott teremnék, ahol akarok. A madár szabadon repülhet a széllel, senki sem kéri számon a tetteit. Bárcsak madárrá változhatnék! Önfeledten álmodoztam, nyitott szemmel. Észrevettem, a többi rabtársam is abba az irányba bámul, a lágeren túl terjedő látóhatárig. Ilyenkor lét- szükséglet álmodozással felrázni depresszióba süllyedt lelkünket. Biztosan minden társam - ki-ki a maga módján - ugyanarról álmodozott: a szabadságról, amelynek valódi értékét akkor méri föl az ember igazán, amikor elveszítette. Fogságban szabadságról álmodozni a legcsodálatosabb, legszomorúbb, leggyönyörűbb álom, amit láthat az ember.

Ebben a koncentrációs táborban nyugalmasan telt az első napunk. Nem túl sok katona őrzött, nem úgy, mint Auschwitzban vagy Krakkóban. Szerencsére ide gázkamrák és krematóriumok sem épültek. Délután 6 óra körül, amikor a leáldozó nap már fakóra váltotta az ég színét, az SS-ek gyorsan végeztek a számolással, hiszen ók is dideregtek. Hét óra körül kaptunk kávét vacsorára, egy szelet kenyérrel és vajjal. Utána aludni küldtek. A hálóbarakk nedves volt és hideg. A durva takaró sem melegített, mivel zsákvászonból készült. Azért valamennyire védett az éjszakai fagyos hidegtől. Reggel 5 óra körül ébresztettek, megszámoltak, kaptunk feketekávét, egy

szelet kenyeret és vajat. Utána újra sorakozó, munkára.

SS-órök kíséretében mentünk úgy 200 métert. Gyárépülethez értünk. Jó minőségű civil ruhába öltözött négy férfi várt ránk még odakint. Középkorúak lehettek. Leváltották SS-kíséróinket és bevittek az épületbe. A négy férfi udvariasan bánt velünk. A munkapadokhoz vezettek, némelyike lemezsajtoló gép volt. A Nővéremet egy kis asztalon álló géphez osztották. Anyámat velem együtt faládákkal és különböző méretű anyacsavarokkal teli, nagy asztal elé helyeztek. Egyik napon odajött a munkapadunkhoz egy felügyelő, és így szólt hozzánk: „Ez az üzem alkatrészeket készít, kis repülőgépekhez. Az önök feladata nagyság szerint osztályozni az anyacsavarokat, és a megfelelő ládákba rakni." A Nővérem más jellegű munkát végzett. Fémlemezeket lyukasztgatott a rábízott géppel. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: ebben az üzemben minden munkafolyamatot ülve végeztünk, nyilvánvaló tehát, hogy a foglyokkal történő bánásmód bizonyos szempontból emberségesebbé vált. Nemrégen állapítottuk meg például a krakkói munkánk abszolút értelmetlen, terméketlen voltát, ahol a hegyre fölhordott köveket másnap visszacipeltük. Itt pedig csavarokat osztályoztunk, fémlemezeket lyukasztgattunk, szerintem teljesen céltalanul. Illetve, úgy látszik, a céljuk: bennünket bármivel munkára fogni. Szerfölött furcsa lett volna, ha a németek épp velünk hidalják át a kiesett munkaerőt, támogatva a hadiipart. Ami a hasznosságot illeti, meg kell jegyeznem, jobban örültünk az abszolút meddő munkának, mert így nem kellett szolgálnunk a náci hadviselést.

Munkába menet minden reggel találkoztunk civil öltözéket viselő asszonycsoporttal. Jólöltözöttekkel, a városlakó bármelyik középosztálybeli asszony vagy lányhoz hasonló179

Silberer Henrik Balassagyarmat