Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
tolt a bőrünkbe, nagy fájdalmat okozva. A bal alkarunkra került az azonosítási számunk, hogy csupán azzal különböztessenek meg egymástól. Az enyém A-20102, Anyámé A-20101, a Nővéremé A-20103. Az alávaló céllal tetovált számok ellenére is mindenki egyéniség maradt. Tetoválás után ismét megszámoltak. Ötszáz nőt tereltek az egyik barakkba. Az ablak ellenére is bent sötétség honolt, az emeletes priccsek olyannyira betöltötték a termet, hogy nem látszott a vége. Nekem a prices legfölsó része jutott, amely csaknem a mennyezetig ért. Berendezkedve e kényelmetlen helyen, be kellett húznom a fejem, nehogy beüssem. És ez még mind nem elég! A prics- csek szörnyen kemény fekvőhelyek, mivel deszkából ácsolták, és nem kaptunk hozzájuk matracot, párnát. Ránk sötétedett, amikor sorba állítottak a sovány vacsoráért. Adtak egy bádogtálkát, amibe kávészínű löttyöt mértek, egy-egy bádogkanalat, azzal a figyelmeztetéssel, hogy felelünk értük, és ha elhagyjuk vagy elemelik tőlünk, élelem nélkül maradunk. Kincsként őriztük hát a tálkát és kanalat. Cigányképű, kövér asszonyság állt egy hatalmas üst mögött. Egyesével léptünk elé. Merőkanállal mért egy kis sötét lét a tálkába. A társa fél szelet feketekenyeret nyomott a kezünkbe. A sötét folyadék - gondolom kávé - legalább forró volt, de szennyvíznek tűnt, amit keservesen nyeltünk. Mama figyelmeztetett, el kell fogyasztanunk, akármilyen folyadékot vagy élelmet adnak is, ha életben akarunk maradni. A nyomorúságos „vacsora" után ötösével állítottak sorba, hogy egyszerűbb legyen megszámolni. Naponta kétszer, reggel és este, körülbelül két órán át álltunk ötösével, amíg jött egy SS létszámellenőrzésre. Nehéz kényelembe helyezkedni a takaró, párna, matrac nélküli, kemény fapriccsen. 174 Egyedül a ruhánkkal takarózhattunk volna, ám azt lefekvéskor is magunkon hagytuk. De ahogyan járja: szükség a találékonyság forrása, tehát fölszedtük a hálóbarakk nyirkos padlójára hintett szalmát, és abból készítettünk gyatra kis szalmazsákot. Már nem emlékszem, aludtunk-e vagy sem az első éjszakán, de arra igen, hogy már pirkadat előtt felzavartak. Azt hittem, munkára vezényelnek, de csak sorba állítottak a barakk előtt, ahol legalább két órán át álltunk, míg végre virradatkor megszámoltak. Ez a kétórai álldogálás a pribékeink kínzásainak legegyszerűbb fajtája volt. Reggelire ugyanazt kaptuk, amit vacsorára. Undorító lét, kis fantáziával kávénak nevezhetjük, és egy fél szelet rozskenyeret. Ebéd gyanánt adagolt élelem: vízben főtt árpagyöngy. Gusztustalan, fehéres színű mosléknak tetszett, elviselhetetlen ízzel. Szabadságom után még évekig éreztem az orromban az émelyítő szagát. Hosszú évek elteltével szabadultam meg ettől a nyomasztó élménytől, míg viszolygás nélkül fogyasztottam árpagyön- gyöt. Auschwitzban nem dolgoztunk. Némi munka elterelte volna figyelmünket örökös rettegésünkről. Azt hiszem, a nácik szándékosan tartottak állandó szorongásban, bizonytalanságban ezzel a tétlen vegetálással. Anyám ottléte és szavai bátorságot öntöttek belénk. Felbecsülhetetlen értéket jelentett. Azzal biztatott, hamarosan visszanyerjük szabadságunkat. Hallottuk éjszakánként, amint Istenhez fohászkodik, áldását kérve ránk. A sűrű fohász éltette benne a reményt. Velem az ellenkezője történt. Teljesen hitetlenné váltam. Csupán abban hittem, hogy visszavonhatatlanul lassú halálra ítéltek főbenjáró vétkünk: zsidó voltunk miatt. Azt kérdeztem magamtól: „Ha van Isten, hogyan engedheti meg, hogy ilyen borzalmak essenek velünk?" Salpeterné Jozefa Losonc
