Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

hogy mondjam, hogy a romeltaka­rításnál azért a pincékben, azzal az indokkal, hogy WC-re megyünk, akkor lehetett valamit pihenni, zöldséget találni vagy egy lebombá­zott éléskamrát, ahol volt zöldbab vagy zöldborsó. De mindegy volt nekünk, csak valamit be tudjunk rakni a hasunkba, ez volt a fontos. Volt egy érdekes eset. Mentünk egy ismerős kislánnyal. Azon vol­tunk, hogy istenem, mire tudnánk szert tenni, hogy egy kis ennivalónk legyen. És képzelje, találkoztunk egy férfival, aki a kabáthajtókáján horogkeresztet viselt. Intett nekünk, hívott bennünket. Hát, nagyon megijedtünk. Bevitt egy vendéglőnek az ud­varára, ahol egy 15 literes lábossal tészta volt kifőzve, ezt odaadta nekünk. Ezt az életem­ben sem felejtem el! Az Isten áldja meg, ahol van, amíg él. Vagy a porát is. Ilyen is volt. Ki­vittük az egészet a többiekhez mindenestől, és jóllaktunk. Körülültük az egészet vagy tizen­öten. A munkahelyről nagyon félelmetes volt elmenni messzire, mert ha jött az alarm, akkor összeszámoltak bennünket. Mi heten voltunk ebben a roncskommandóban és ilyenkor azért hiányoztunk a munkából. Mert, hála istennek, azért el-elmenegettünk. Ez volt az az egyedü­li kommandó, ahol ilyen lehetőségünk volt a romeltakarításon. Az utcán voltunk mégis, tudja, az más volt. Tizenöt éves voltam ekkor. A katonák között, az SS-ek között bizony­bizony nem tudtuk azt, hogy sokszor magya­rok is voltak. Teljesen németeknek hittük őket, hiszen mellettünk meg nem szólaltak volna magyarul. Csak egy alkalommal tudtuk meg azt, hogy tudnak beszélni. Az előbbiek­ben említettem, hogy eleinte autón vittek ben­nünket, teherautón, annak a platóján. Egyszer egy éles kanyart hirtelen vett a sofőr és, hála istennek, senki más nem esett ki, csak az a mocskos gazember őr. És megszólalt magya­rul: Jaj istenem! Abban a pillanat­ban döbbentünk rá, hogy tud ma­gyarul. Na most, a többiek közül is többen tudtak magyarul, magyarok voltak. Meg kell mondjam, hogy ezek még sokkal nagyobb gazembe­rek voltak, mint a germánok. Állí­tom magának, ezek még sokkal rosszabbul bántak velünk. Verték az embereket, vertek bennünket a romeltakarításnál is. Volt egy keret­legény, aki különösen gonosz volt, állandóan verte az embereket okkal, ok nélkül. A felügyelőnők között - ezek mind az SS tagjai voltak - nagyon rosszak voltak. Otőlük rengeteget szenvedtünk, rendszeresen pofoztak minket. Különösen nagy szenvedést a svábok, a sváb gyerekek okoztak, akik na­gyon komiszak, nagyon kegyetlenek voltak. Egyszer úgy jártunk, hogy bombázáskor ben­nünket is bevittek egy kis, föld alatti bunker­ba. A bombatalálattól a tartóoszlop kizuhant, és senki nem kapott légnyomást, csak az egyik sváb őrünk, aki az ajtóban állt, hogy ha­marabb menekülhessen. Ezután úgy is hívtuk őt, hogy a légnyomásos Jóska, mert aztán hü­lye is volt, nem is volt normális a továbbiak­ban. Naponta többször bombáztak, nagyon féltünk, különösen mi, hárman-négyen, akik a legfiatalabbak voltunk. Talán az idősebbek tartották magukat, de volt közöttük egy olyan asszony, egy miskolci tanítónő, akinek meg kell, hogy említsem a nevét. Gyulai Margitka egyszer, amikor bombázás alatt nagyon ordí­tottam, hogy anyukát akarom látni, rám szólt. Azt mondta, megbolondultál? Tudd meg, hogy fogod anyukádat látni, mert ők - a né­metek - fognak megdögleni. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, ők fognak megdögleni. Nagyon tudott vigasztalni. Voltak az időseb­bek között ilyenek, akik bábáskodtak fölöt­tünk. Április elején jöttünk el Oberheidéból. Gyalog hajtottak bennünket egy héten keresz­169 Rusznyák Dávid Áron Losonc

Next

/
Thumbnails
Contents