Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
három hétig tartott, mert azután jött a nagy tömeg, és amilyen arányban érkeztek, ugyanolyan arányban romlott az ellátás, azután hét héten át állandóan csak répalevest kaptunk. A kenyéradag kb. 16 dkg volt, a zulag is minimális, kétszer hetente kenyér- vagy lisztleves, gyümölcsleves is volt néhányszor. A felügyelők is emberségesebbek voltak, mint Auschwitzban. Heinemann lágerführer azután elkezdte a veréseket, és ettől kezdve fokozatosan romlott a bánásmód. Megkezdődtek az appellek, amikor a létszám sohasem stimmelt, a betegeket kiverték a barakkokból, ekkor már szörnyű állapotok voltak. A mosdóhelyiségek kifogástalanok voltak, egyszerre száz és száz nő mosakodhatott. A latrinák szintén tűrhetőek voltak. November 6-ig laktunk a sátrakban, azután fabarakkokban helyeztek el, kb. nyolcszáz-ezer nőt egy-egy barakkban. Itt már kólyák voltak, ketten aludtunk egy ágyban, tizenketten egy kólyán, takarónk volt. Karácsony másodnapján besoroztak transzportba, átkerültünk transzportbarakkba, január 2-án azután elindítottak bennünket, ötszázunkat Ascherslebenbe. Ebben a transzportban is még cca. tizenöt-húsz gyarmati lehetett. Január 5-én érkeztünk meg. Itt már egészen elsőrendűen voltunk elhelyezve, központi fű- téses helyiségekben, a mosdókban is állandóan meleg víz volt. Szemben velünk volt a Junkers repülőgép- gyár, ahová beosztottak munkára. Felváltva, éjjeli és nappali szakmánybán dolgoztunk napi 12 órát. A munkánál való bánásmód elég jó volt, civil vorarbeitereink voltak, akikkel szigorúan tilos volt az érintkezés. Együtt dolgoztunk belga, francia és holland häftlingekkel is, de ezekkel sem volt szabad érintkezni. Mi azonban, ha csak lehetett, kijátszottuk a tilalmat, a vorarbeiterek hozták szorgalmasan a rádióhíreket, ez tartotta bennünk a lelket. Mikor azt mondották, hogy az oroszok már csak 30 km-re vannak, természetesen nagyon örültünk, azonban nem tudtuk elhinni, hogy ez igaz is lehet. A büntetések elég gyakoriak voltak - hajlenyírás, ez volt a leggyakoribb büntetés. Április 14-én evakuáltunk, elindultunk gyalog, cca. ötszázan. Az úton istállókban és hasonló helyeken szálltunk meg, főtt burgonya volt a táplálékunk. Kb. 100 km-nyi gyaloglás után a postok és aufseherinek elhagytak bennünket. Haliétól 18-20 km-re a betegeket teherkocsikra rakták, alig mentünk azonban 5-6 km-t, beértünk egy faluba, ahol szállást kaptunk. Harmincketten voltunk, ezek közül négyen gyarmatiak. Másnap reggel továbbvittek bennünket autón. A katonai parancsnokság előtt egy nagy téren, ahol elrendezték a további menetet, nem vettek bennünket figyelembe, de azután egy arra haladó teherautóra felkapaszkodtunk, cca. 15 km-re jutottunk előbbre. Az autó ekkor letett egy erdő mellett, az erdő tele volt hullákkal, közben a mélyrepülők folyton jöttek, bombáztak, gépfegyvereztek, mindenfelé tüzeket láttunk. Gyalog folytattuk azután utunkat, majd széjjelszaladtunk a környező falvakba. A mi csapatunk ekkor már csak kilenc nőből állott, ebben négyen gyarmatiak. Az egyik faluban a polgármester jóvoltából istállóban hálhattunk, kaptunk itt élelmiszerjegyeket, burgonyát, konzervet, sőt pénzt is. A lakosság is ellátott élelemmel, ruhával. Ez egy Ponch nevű faluban történt. A református lelkésznél töltöttünk azután négy napot, valószínűleg sejtették, hogy zsidók vagyunk; konyháján főztünk. A polgármester az 6 kérésére azután mégis kiutasított a faluból, akkor azután egy post kíséretében Muédau felé mentünk, ott átvittek bennünket a kompon, majd ismét szélnek eresztettek. Közben a 157 ■4 _ „ АЙЬ I . . Kertész Kálmán Zagyvapálfalva