Salgótarjáni zsidótörténet általános és középiskolások számára - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 42. (Salgótarján, 2004)

A zsidóság Salgótarján szolgálatában

Botrányba fulladt a szociáldemokrata házavatás Salgótarjánban. A munkásság tiltakozik a szociáldemokrata népbutítás ellen. Tudósítónktól A salgótarjáni szénmedencében dolgozó munkások ezrei kiábrándulva a nemzetközi eszméből, kiváltak a szakszervezetekből és a nemzetközi mozgalmakhoz csatlakozva vívták tovább nehéz küzdelmüket a boldogulásért. Természetes, hogy Peyer kegyelmes „elvtárs" {Peyer Károly szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető} és társai a munkásság elvesztésébe nem nyugodtak bele, s mindent elkövettek, hogy újra visszaállítsák a szétbomlott és teljesen feloszlott szakszervezeteket. Salgótarján egyik üres telkén egy kis házat építettek, amelyet kineveztek munkásotthonnak, s folyó hó 3-ra nagy ünnepséggel akarták azt megnyitni. Arra számítottak, hogy a környéken dolgozó munkások kíváncsiságból nagy tömegben jelennek meg az ünnepélyen, s a kíváncsiak tömegét a saját híveik gyanánt könyvelhetik el. Folyó hó 3-án délelőtt 11 órakor a Budapest felől Salgótarján főtérre érkező vonatból Peyer Károly, Esztergályos János, Propper Sándor {szociáldemokrata politikusok] vezetése mellett a diósgyőri dalárda 32 tagja, Tatabánya, Pécs, Dorog szakszervezeteinek küldöttei, cca. {kb.} 60—70 „elvtárs" szálltak ki. A főtéren 150—200 munkás várta az érkezőket, ezeknek 4/5 része az ébredők, Sasok és Csóka-pártiakból állott {vagyis a fajvédőkből, Csóka Vendel szakadár szakszervezeti vezető híveiből, valamint a szélsőjobboldal fiatal híveiből], akik gúnyos arcokkal és megjegyzésekkel nézték a „vezérek" fogadására nagy erőlködéssel összehozott 20—25 vörös szegfűs kőműves és malterhordó napszámos elvtársat. Délután 3 órakor kezdődött meg a „munkásotthon" udvarán az „ünnepély", melyen három-négyszáz résztvevő jelent meg, amely tömeg a Budapestről jött 60—70 tagú küldöttség, a helybeli és vidéki 40—50 szociáldemokrata és néhány száz ébredő, és a volt demokrata szakszervezetekből átalakult nemzeti szervezet tagjaiból állott. A gyűlésen az Elvtársak szónoklatát senki sem értette, mert a vörös vezérek által hirdetett nemzetköziségből kiábrándult munkások közbekiabálásai elnyomták a szónokok beszédét. Az ünnepély színhelyén egész ütközetek folytak le. Peyer Károlyt beszéde közben záptojással tüntették ki, amelynek leve végigfolyt a mellén, a záptojás mindegyik szónoknak kijutott. A rendőrség a vörös vezérek ellen felháborodott munkásságot nem bírta lecsendesíteni, dacára, hogy egymás után tartóztatta le a kiabálókat. Az „áruló" zsidó tőke bérence, hova tette a bányászok pénzét? „Menjenek Palesztinába", Le a zsidó vezérekkel kiáltások a legenyhébbek voltak. Záptojások röpködtek, pofonok csattogtak, botok puffogtak, sőt egy-két lövés is elhangzott, amelynek dörrenésére Peyer sietve leugrott a szónoki emelvényről. A hirtelen befejezett és szégyenteljes kudarccal végződött vörös „ünnepélyt" a rendőrség kénytelen volt befejezni, de a felháborodott bányászok a pályaudvarra is kikísérték az „elvtársakat", és a vonat indulásáig reprodukálhatatlan {utánozhatatlan] szidalmakkal árasztották el őket. A város utcáján a gyűlés befejezése után is csattantak el pofonok, amelyeket régen kiérdemeltek a helybeli vörös agitátorok {bujtogatok}. Peyert és társait Salgótarján munkássága méltóképpen fogadta, s hisszük, hogy a nemzetközi tébolyból kiábrándult munkásság mindenütt hasonlóan fogja fogadni árulóit. B-y (A Munka, 1927. július 9-, 3. oldal.) V)