Salgótarján, 1956. Dokumentumválogatás tanulók részére - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 36. (Salgótarján, 2002)

Vázlatpontok az előzményekhez

indul a vita. Pl. a pedagógusok egyik alkalommal a XX. kongresszusról, jogászok a törvényességről, házasság és válásról, stb. beszélgettek." „A Petőfi Kör szelleme, úgy látszott, az egész párttagságot hatalmába kerítette írja Gosztonyi Péter. - A mindjobban válságosra fordult belpolitikai helyzet miatt eddig soha nem tapasztalt mérvű és méretű viták bontakoztak ki az MDP alapszervezeteiben is. A taggyűléseket, amelyeken azelőtt alig-alig emelkedett valaki szólásra, most, a tömeges felszólalások miatt, képtelenség volt időben befejezni. Igen sok taggyűlés 2-3 napig tartott! S a résztvevők nem tettek lakatot a szájukra: követelték a munkások és általában a bérből élők fizetésének emelését, a lakásproblémák megoldását, a bürokratikus rendszer reformját, a begyűjtési módszerek felülvizsgálatát, az egyszerű emberek feletti basáskodás megszüntetését, a közélet demokratizálását. Az MDP tagjai több helyen nyíltan kimondták: nem bíznak az eddigi pártvezetésben, és főleg Rákosi Mátyásban nem! Csak a vak nem látta azt a mély társadalmi válságot, amelybe az ország került." Rákosi kényszerből lépésről-lépésre viszszavonult, mely kezdődött azzal, hogy március 27-én Egerben bejelentette Rajk László és társai rehabilitálását, folytatódott a május 18-i pártaktíván a budapesti Sportcsarnokban saját felelősségének elismerésével a Rajk-perben, s végződött július 18-án, mikor - szovjet nyomásra - „megromlott egészségi állapota miatt" lemondott az MDP főtitkári posztjáról. Bár néhány nappal korábban még reménye volt pozícióinak megerősítésére - mint a berlini munkásfelkeléskor - a lengyelországi Poznanban kitört rendszerellenes zavargások hatásaként. Azonban ez most nem vált valósággá. Rákosi helyére azt a Gerő Ernőt választották, aki személyisége miatt soha nem volt népszerű, s kinek neve összefonódott a Rákosi képviselte irányvonallal. Csekély mértékben ellensúlyozta ezt, hogy a vezető testületekbe bekerültek olyanok, akiket korábban igazságtalanul börtönöztek be: Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György. Végeredményben a személyi váltás nem erősítette az emberekben a hatalom iránti bizalmat. Főként mikor Gerő a változtatást az Országgyűlés és bizottságai hatáskörének szélesítésében, a helyi tanácsok és a szakszervezetek tevékenységének fejlesztésében, a népfrontmozgalom hangsúlyosabbá válásában és a gazdaságirányítás demokratizálásában jelölte meg. Az sem enyhítette a bizalmi válságot, hogy október 5-én letartóztatták Farkas Mihály honvédelmi minisztert és az ÁVH négy vezető tisztjét. A bűnbak állítást elhomályosította a következő napi - október 6. - temetés ténye. Ekkor Rajk Lászlót, Pálffy György altábornagyot, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást, majd 13-án és 20-án tizenegy, 1949-1952 között kivégzett honvéd- és rendőrtábornokot temettek újra. A főként értelmiségi körökben tapasztalható elégedetlenség miatt az 1953-ban kizárt Nagy Imrét is visszavették a pártba, de mivel nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, nem került vezető pozícióba. Gerő Ernő és Hegedűs András annak reményében, hogy egy külpolitikai siker eltereli a figyelmet a belső problémákról, 15-én Jugoszláviába utazott a kapcsolatok rendezésére. Azt, hogy mennyire kilátástalan elvárás volt ez, mutatja egy Magyarországon tartózkodó jugoszláv pártfunkcionárius előző napi levele: „Az emberek itt nem hajlandók tovább a régi módon élni, ahogy a párt vezetői sem képesek már a régi módon uralkodni. Egy forradalomhoz az összes feltétel adva van! Vajon ki fogja azt vezetni, amikor a munkásosztály zavarodott, a pártvezetőség pedig az események után kullog? Arról nem is beszélve, hogy a pártvezetőség a tömegek előtt már rég elveszítette tekintélyét!" Ebben a helyzetben került sor a szegedi egyetemisták nagygyűlésére október 16-án, 10