Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

III. SZERTARTÁSOK ÉS TÖRTÉNELMI SZCENÁRIÓK - Szilágyi Márton: Dalidók az 1850-es években

kat tartalmazó 1861-es kötetbe már szinte kizárólag az ilyen típusú versekből válogatott, s nem az addigi legjobb kötet/ a tudatos ciklusépítésre törekvő, 1846os Tavaszi dalok anyagából/ s nem is a népszerűségét megalapozó/ 1851-es Palóc dalokból (ez utóbbiból kizárólag egyetlen, ilyen módon értelmezhető költeményt vett át).

49 Ennek a váltásnak a hátterében alighanem a közönségigény ízlésmódosulásának a felismerése állt: míg a Palóc dalok sikere valószínűleg a szerelemről folytatott beszéd merész normasértésével függött össze, néhány évvel később, amikor Lisznyai személyes kontaktusba kerül olvasóközönségével, föladta ezt a kísérletet, és átváltott a regionalizmust is meghaladó, nemzeti tematika erősen retorikus, allegorikus megverselésébe. A dalidókról eddig rendelkezésünkre álló források arról árulkodnak, hogy a műsoroknak nem volt szerves része a mulatozás és a lakoma. A beszámolók egyike sem szentel egyetlen szót sem ilyen elemeknek: mindegyik kizárólag magáról a produkcióról ad számot. Természetesen nem arról van szó, hogy ne csatlakozott volna az előadóestekhez valamiféle mulatság, hiszen a Lisznyai tósztmondő tehetségére való utalások önmagukban is eléggé bizonyítják a poharazások jelenlétét. Az viszont kétségtelen, hogy erőteljes választóvonal húzódott a műsor és az ezt követő személyes találkozás közé; ez utóbbiról éppen ezért alig tudunk valamit. Ez az egykorú különbségtétel azért is lényeges, mert Lisznyai dalidóinak igazi, releváns környezetét a korszak társasági életének egyéb eseményeiben (pl. a farsangi bálokban) lelhetjük meg, azokban a közösségi rítusokban, amelyek vagy a szórakozás és párválasztás kontrollált lehetőségét hordozták, vagy pedig az előadóest (pl. koncert, színházi produkció) kategóriájába tartoztak. Lisznyai költői estélyei voltaképp ezt a két alaptípust oldották egymásba, úgy, hogy az estek társasági részei kívül rekedtek az előadóestnek kijáró nyilvános figyelem hatókörén. Mindez azt is magában hordozta, hogy ezek az estek alapvetően nem irodalmi szempontok szerint szerveződtek, hanem elsősorban a nemzeti-hazafias tematika köré: a kiválasztott versek - még ha voltak is köztük olyan, összetett poétikai szerkezetet megvalósító művek, mint Arany Fiamhoz című költeménye vagy Kölcsey és Vörösmarty alkotásai - olyan szövegek, zenei darabok közé kerültek, hogy olvasatuk erre a mechanizmusra egyszerűsödött le. Nyilván maga - a számunkra rekonstruálhatatlan - előadásmód is ebbe az irányba húzta el a műsort. Ez a műsortípus azonban elképzelhetetlen volt Lisznyai személyisége nélkül: az ő halálával a költői estélyeknek ez a válfaja meg is szűnt. Az már aligha dönthető el, hogy ebben nem játszott-e szerepet magának a korszaknak a módosuló, átalakuló közízlése is: Lisznyai 1863-as halála éppen akkortájt következett be, amikor egyébként is átalakulni látszik a magyar társasági élet. Hogy aztán valóban van-e itt átfogóbb változás is, vagy csak egy személyes tragédia, egy korai halál véletlene alakította így az eseményeket: erre a kérdésre egyelőre aligha tudunk válaszolni. 49 Ez a Vigadj hazám (Szontagh Pálnak 1853) című vers: LISZNYAI K. 1861, 60-61. p. 178