Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

III. SZERTARTÁSOK ÉS TÖRTÉNELMI SZCENÁRIÓK - Szilágyi Márton: Dalidók az 1850-es években

a betegség nem volt váratlan és előzmény nélküli. Lisznyai ötvenes évekbeli életformája meglehetősen zaklatott volt: állandó alkoholizmusa ekkorra már erősen aláásta az egészségét.

27 Az iszákosság fokozatos elhatalmasodásának folyamatát Vajda János emlékezése írja le a legérzékletesebben: „Meg vagyok győződve, hogy éven azért, mert nagyon erősen hitt önmérsékletében, s mert lehetségesnek sem tartotta, hogy valaha a mámor szeretete emsebb szenvedélylyé nőjjön benne a rendes életénél, sőt magánál a dicsvágynál is - elbizakodva megereszti fékét szilaj kedélyének, s csak akkor vette észre a mélységet, mely elnyelte, midőn már nem volt ideje, sem elég ereje a visszatartózkodásra."

28 Lisznyai egyébként hipochondriára is hajlamos volt: Degré Alajos emlékirata már az 1840-es évekre, a Tízek Társaságának időszakára datálja Lisznyai periodikusan visszatérő, mindig halálosnak vélt és teátrálisan eljátszott rosszulléteit.

29 Ha viszont fölépült, akkor ott folytatta, ahol abbahagyta: az egyik nekrológ meg is emlékezik arról, hogy Lisznyairól már korábban is - sajnos innen nem derül ki pontosan, mikor - elterjedt: a halálán van, akkor azonban a betegágyból egyenesen a farsangi mulatozásba vetette magát.

30 Lisznyai 1861 nyarán bekövetkezett „fölüdülése" tehát nem volt végle27 Erről - némileg persze finomítván a dolgot - már életében is megemlékeztek; vö. pl. Szász Károly egykorúan kiadatlan, Lisznyaihoz írl versével, amely a költő valamelyik, pontosan nem datálható betegeskedéséhez kapcsolódik: „S melyről legtöbb dalod zenge, Az a drága, drága jó bor... Nem, ne most! míg meg nem gyógyulsz! Eddig is sok volt a jóból." (Vasárnapi Újság, 1906. március 18., 175. p.) 28 V[ AJDA] J. 1863, 239-240. p. 29 Vö. Degré ezen megjegyzésével: „Lisznyai Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s taglejtésekkel kísérte, hogy lelke már nyelve hegyén ült, s Sebestyén Kovács Endre [az orvosa; neve helyesen Kovács Sebestyén Endre -Sz. M.] miként nyomta azt vissza." DEGRÉ A. 1983,145146. p. Feltehetőleg hipochondriájával is összefügghet az a Válkai Imre feljegyezte adat, hogy Lisznyai „igen érzékeny; midőn Beöthy László meghalt, annyira megsajnáló, hogy gyötrő láza kétszer előjoga az nap" (VÁLKAI I. 1858, 65. p.); igaz persze, hogy Beöthy Lisznyai régi barátai közé tartozott, tehát a megrendülés nem csodálható. 30 „Vor drei Jahren war es, gleichfalls zur Zeit des Karnevals, die Stunde 2 Uhr nach Mitternacht. Wir saßen im heiterem Kreise um den Marmortisch eines Kaffehauses gruppirt, um die Erlebnisse der so eben überstandenen Ballnacht auszutauschen. Plötzlich nahm das Gespräch eine traurige Wendung, ein Freund machte uns auf den hoffnungslosen Zustand Lißnyai's aufmerksam, den man doch besuchen müsse, wenn man ihn in diesem Leben noch einmal sehen wolle. Einstimmig ward dieser Vorsatz gefaßt. Da thut sich die Thüre des Saales auf, und hereintrat - ein verspäteter Ballgast? - nein; es war Lißnyai, der unvermittelt mit einem phantastischen Sprunge von Sterbepfühle mitten hinein in das lustige Karnevalsleben sprang. Dieser Fall iviederholte sich seitdem einige Male, bis endlich die bekannte Fabel von dem Wolf und dem Schäfer ihre tragische Erfüllung fand!" Pester Lloyd, 1863. február 15. Ezzel összefüggésben igen tanulságos, hogy az egyik önálló kiadványként, albumformában megjelent nekrológ Lisznyai egyik, ha nem a legfőbb műfajaként is a pohárköszöntőt határozza meg: „Költővolt és szónok... A tosztok királya benne elhunyt!" NAGY A. 1863, 4. p. 173