Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1989. június 15-18. - Rendi társadalom, polgári társadalom 3. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 16. (Salgótarján, 1991)

VI. VÁROSI KONFLIKTUSOK - 5. Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM 3. TÁRSADALMI KONFLIKTUSOK SALGÓTARJÁN, 1989. Gyáni Gábor FŐVÁROSI ZAVARGÁSOK A DUALIZMUS ÉVTIZEDEIBEN Bármilyen meglepően hangzik, a tömegmozgalmak, a lázongások, a kollektív erőszak történeti kutatása hazánkban vagy el sem indult, vagy csak szegényes eredményeket tudott eddig felmutatni. A helyzet paradoxona, hogy a közelmúltig meghatározó, hatalmilag intézményesített és a társadalomtudományokra politikai eszközökkel rákényszerített marxista (egyfajta marxista) társadalomszemléletnek egyik központi gondolati pillére a társadalmi csoportok, az osztályok közötti konfliktus szükségszerűsége. Ennek ellenére, bár a történelmi folyamatok magyarázata során ez az olyan sokáig erőltetett történelemszemlélet mindig előszeretettel hivatkozott az osztálykonfliktusok tényeire, ehhez képest aránytalanul kevés figyelmet szentelt e konfliktusok részletesebb vizsgálatának. Azt nem állíthatjuk, hogy a forradalmak vagy forradalmaknak kikiáltott hatalomváltások, illetőleg a szűkebben az alsóbb rétegekhez, a jobbágyparasztsághoz és a modern ipari munkássághoz kapcsolódó tömegmozgalmak teljesen kívül maradtak volna a történészek érdeklődési körén, ám azt senki nem tagadhatja, hogy ezek a kutatások és elemzések egyrészt igen egyenlőtlenül oszlottak meg, másrészt nagyon is a közvetlen ideológiai elvárásokhoz igazodó szempontokat vetítették rá (helyenként kértek számon) e múltbeli történésekre. így eshetett meg, hogy a tömegmozgalmak, a kollektív erőszak ama része, amely funkcionálisan nem, vagy csak kevéssé járulhatott hozzá az osztályharcos történetfejlődés fő ívének a megkonstruálásához, nem bizonyult kutatásra méltó történetnek. S különösen így volt ez azokkal a tömegmozgalmakkal, konfliktushelyzetekkel kapcsolatban, amelyek ellent is mondtak a tömegek, az alsó (elnyomott) társadalmi csoportok mindenkor progresszív történelmi szerepét kritikátlanul ismételgető történetszemléletnek, vagy legalábbis ebben a tekintetben atipikusnak minősülhettek. De az elkészült történetírói feldolgozások is mély szervi hibákban szenvedtek erősen leszűkített értékelési és elemzési szempontjaik, ideológiai fogantatású prekoncipiált megközelítéseik folytán. Ezért történhetett, hogy miközben mennyiségileg nagy irodalom látott napvilágot hazánk 19. és főként, 20. századi munkásmozgalmáról, a munkásság tömegmozgalmainak korszerű és történelmileg tárgyilagos kutatása úgyszólván a nulláról indul ma is. Különösen kárhozatosnak tekintem azt, hogy egyoldalúan a mozgalmak szervezeti centrumaira, mindenekelőtt a legális vagy a tényleges hatókörében többnyire jelentéktelen, ám a kommunista üdvtörténet historikus megalapozása végett felnagyított jelentőségű illegális pártokra, azok vezetőire és váltakozó pártideológiai platformjaira összpontosító történész-figyelem a legkevésbé sem mutatott érzékenységet a mozgalmak népi-plebejus .bázisa iránt. Köteteket írtak össze maroknyi kommunista politikus nézeteinek a változásairól, egymásközti marakodásairól, ám egyetlen érdemleges tanulmányt nem olvastam a budapesti vagy a vidéki ipari munkás világlátásáról, mentalitásáról és arról, hogy maga minként vélekedett a számára adott politikai cselekvés lehetőségeiről. De nem folytatom. Az utóbbi két évtized folyamán a nyugati, elsősorban az angolszász történeti tudományosság roppant erőfeszítéseket tett a kollektív erőszak, a tömegek radikális és nyilvános viselkedését jelölő tematika tartalommal való megtöltésére. Külön szakterületté vált e jelen-