Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)
V. HIERARCHIA, BÜROKRATIZÁLÓDÁS ÉS MOBILITÁS A 18-19. SZÁZADBAN - 13. Gyáni Gábor: Migrigáció és mobilitás: A városi munkásság szerkezete a két világháború között
499 általában: 1910-ben pl. az utóbbi 19,1 %-os budapesti részarányával szemben a nagyüzemi munkásság 34,7 %-os fővárosi koncentrációját találjuk. De 1920-ban és 1930-ban sem tér el ettől lényegesen a helyzet: ekkoriban a nagyüzemi munkásság rendszerint fele fővárosi, jóllehet az ipari munkásság egészének csupán a 30 %-a (vagy 1930-ban ennél is kisebb része) áll budapestiekből. Ha lehet még egyértelműbb Budapest kivételesen nagy gazdasági — elsősorban ipari jelentősége, ha a 21 község alkotta agglomerációs övezetével együtt tesszük a statisztika mérlegére: sokat mond, hogy az ország nagyüzemi munkássága mindenkori kétharmada (!), tehát az abszolút többsége nyert itt alkalmazást. /9/ Az idézett adatok tanulságát abban összegezhetjük, hogy a szélesen vett városi munkásság igen tekintélyes hányada valójában nem is tartozott a városi népességhez, hiszen nemcsak a lakhelye, de a munkája is a községek társadalmához kötötte. Mindenképp Összefügg ezzel, hogy e munkástársadalom fölöttébb nagyrésze verbuválódott a helybeliekből, tehát az egyes települések autochton lakosságából és a bevándorlásnak a vártnál kisebb szerep jutott a városi munkásság összetételének alakításában. Bizonyíthatóan a városokban — mindenekelőtt Budapesten -- volt a bevándorlásnak átlagon felüli jelentősége a munkaerőutánpótlás biztosításában; ugyanakkor a községekben (és talán a megyei jogú városokban szintúgy) a nem mezőgazdasági munkásság zömmel a helyi népességből válogatódott ki. A belépési mobilitás intergenerációs háttere Az 1930. évi népszámlálás az egyetlen, amely adatokat tartalmaz a népesség minden kategóriájának a társadalmi eredetéről — külön kérdőpont tudakolta az apa foglalkozását. Sajnos a nemzedéken belüli társadalmi hely-, vagy helyzetváltoztatás ekkor sem keltette föl a statisztikusok figyelmét — nem kérdeztek rá a munkavállalók korábbi foglalkozására-foglalkozásaira, így a kilépési mobilitás vizsgálatára ez a népszámlálási anyag sem teremt lehetőséget. /10/ Elsőként az a kérdés vethető fel, hogy milyen arányban termelte újra önmagát a munkásság saját belső forrásaiból és mennyire hagyatkozott rajta kívül lévő forrásokra? Az önrekrutáció fogalma azonban többféleképpen is értelmezhető: felfogható tág értelemben, de szűken is. Ha szélesen értelmezzük, akkor azt vizsgáljuk, hogy milyen hányaduk jött a mezőgazdaságit is involváló proletariátusból. Ebben a tekintetben az osztály alapjában önálló volt, hiszen közel háromötöde (57,1 %-a) mögött találunk proletár családi miliőt. Ennek ellenére sem érdektelen, hogy 1930-ban tíz munkás közel négyn ek az apja nem munkás, hanem zömmel (94 %-ban) önálló egzisztencia. Vélhetőleg ezen önállóak java része félproletár kismester, bolttulajdonos stb. lehetett, olyan egzisztencia tehát, akiket csak az önálló státusz látszata különített el a proletároktól. Az önrekrutáció szintén tágan vett fogalmával dolgozunk, ha a belső merítési bázist a teljes városi munkásságra kiterjesztjük. Ebben az esetben az állapítható meg, hogy a városi munkásság mindössze egyharmada (!) tartozott már az apja révén is azon társadalmi körbe, melynek foglalkozásával a tagja volt; ennyi tehát közülük az örökletesen városi proletár. További egyötödük (21,7 %-uk) viszont közvetlenül a mezőgazdasági proletariátusból szakadt ki. E két mutató alapján bízvást kijelenthető, hogy nem beszélhetünk a városi proletariátusról, mint túlzottan zárt társadalomról. Ellenkezőleg: kifejezetten nyitottnak mutatkozott egyrészt a mezőgazdasági keresetű/jövedelmű, másrészt az önálló gazdasági státuszú egyének irányába. Erre vall az agrárproletár apák már
