Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)
II. NEMESEK, POLGÁROK, ETNIKUMOK A HELYI TÁRSADALOMBAN - 5. Pálmány Béla: A mezővárosok társadalma Nógrád vármegyében a török hódoltság utolsó szakaszától a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáig
135 kutatásaink eddigi eredményeit, úgy, hogy a számszerű adatok tömegéből csak mutatóba ragadhatunk ki néhányat, viszont igyekszünk rámutatni a főbb forrástípusokra. 1/ A nógrádi mezóvárosok népességének alakulása (1730-1870) A városok legismertebb jellegzetessége, hogy népességük többszörösen meghaladja a falvakét. A funkcionális módszer egyik atyjának, Carl Arndtnak széles körben elfogadott az a tétele, hogy városnak a vizsgált terület — pl. ország, tartomány — egész népessége 1 ezrelékét tömörítő településeket tekinti. Gyimesi ennek alapján magyarországi város cenzust számolt ki, a népesség szaporodását követő mozgó skálával (1720=184 adózó ht., 1787=6230 fő, 1825=8483 fő, 1846=9515 fő, 1869=10000 fő), de visszafelé számolva, mondván, hogy Keleti Károly , a nagy statisztikus 1870-re megadott város-küszöbét a leghelyesebb alapul venni és ezt kell visszavetíteni korábbi korszakokra. Egész más eredmény jön ki, ha maguknak az említett népesség-számlálásoknak az eredményeit vennénk alapul: 1720=269 ht., 1787-ben — csak a szűkebb Magyarországot véve alapul — 7021 fő, 1825—ben 8801 fő, stb. A lélekszám-küszöb tehát felettébb ingatag alapon áll, attól függ, mekkora területhez viszonyítunk! Hiszen elvileg Nógrád vármegye össznépességének az 1 ezrelékét is vehetnénk cenzusnak és akkor pl. 1787-ben 148 fő felett városról kell beszélni, de nem is folytatjuk ezt az abszurdumot! A népesség-cenzus ugyan viszonylag a legkönnyebben hozzáférhető és jól összehasonlítható adat egy-egy településről, de véleményünk szerint amennyire bizonytalan, annyira félrevezető is, mint " mértékegység ". Az alföldi nagy faluk eszerint fontosabbak, mint az apróbb települések hálózatának sokoldalú központját képező dunántúli, felvidéki vagy erdélyi párezres mezővárosok. Nógrád vármegye oppidumai soha nem tűritek ki nagy lélekszámukkal. Az esztergomi érsekség canonica visitatio-i az első állami népszámlálásnál fél évszázaddal korábban elég megbízható lélekszám adatokat közölnek. Megtudhatjuk, hogy 1731 első napján mekkora volt Nagy-Nógrád főesperesség helységeinek lélekszáma. A legnépesebb Losonc mezővárosa, 1630 fővel, ezt Szécsény követte 649, majd Balassagyarmat 634 fős népességgel. Lehet-e ekkora helységeket városnak tekinteni? Mai szemmel a válasz nemleges. Ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy Losoncon 1734-ben a 69 civis közül 44, a 32 armalista közt 20, a 34 libertinus háztartásfő közül pedig 23 mesteremberként lett számbavéve, Szécsényben pedig 66 közül 17 opifex volt, már másként ítélhetünk. A nógrádi mezővárosok lélekszáma később sem szökött meredeken a magasba: Losoncon 1787-ben 2711, 1825 körül pontosan 3000, 1847-ben — a virágzás csúcspontján — 4311, 1850-ben — egy évvel az orosz hadsereg pogromja után — 3817-re esett és 1869-ben sem volt több 3934 főnél: a többi oppidum lakossága pedig a reformkortól 6500-7500 lelkes Balassagyarmat kivételével ennél is kisebb volt. Fontosabb mutatószámnak tartjuk azt, hogy hány százaléka lakott a vármegye népességének a mindenkori mezőváros-állományban. Nos, 1731-ben kb. 14,5 %, 1787-ben 11,97 %, 1825-ben 12,47 %, 1847-ben 15,97 %, 1857-ben 14,50 %, végül 1869-ben csupán 13,92 % az arányszám, miközben az országos adatok II. József idején a civitas-okban 7,48 %-os, az oppidumokban pedig 14,61 %-os~ 1825-ben pedig 6,B1 % illetve 22,16 %-os — megdöbbentően magas! — népességtömörülést mutatnak (egyéb országos adatok nem állnak összesítve a rendelkezésre). Bár a népességszám véleményünk szerint nem a döntő tényező, a nógrádi arányok stagnálása, illetve 1850 utáni csökkenése egyértelműen jelzi az oppidumok országosnál kisebb jelentőségét és polgári kori hanyatlását. 1850 után a megye
