Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Petrusán György: A hazai románok számának, összetételének és települési viszonyainak változásáról
szempontjából lényegtelen, hiszen a nemzetiségi közösséghez tartozó egyéneknek az állammal szemben támasztott, a többségtől eltérő igényei mindig a nyelvismerethez kötődnek. Azöndefiniálás, a szabad identitás-választás mindenkinek természetes joga, de ennek deklarálására és regisztráltatására senkit sem lehet kényszeríteni vagy ilyen irányú igényekkel fellépni. Tanulságos az elmúlt évtizedek népszámlálásain alkalmazott kérdőívek összetételének vizsgálata, amelyek válaszlehetőségként tartalmazták a "nemzetiség" és az "anyanyelv", illetve az "anyanyelven kívül beszélt nyelv" megnevezését. Ez a kérdéssor a legtöbb nemzetiségi állampolgár számára megtévesztő volt. Nehéz döntés elé állította őket, sokukat elbizonytalanított, ami helytelen válaszokban jutott kifejezésre, nemegyszer /különösen a nemzetiség többségét kitevő idősebb korosztály esetében/ a számlálóbiztosra bízva a dilemma megoldását. Nagyobb gond, hogy e módszer mögött politikai szándék is meghúzódhat. Nem lehet véletlen, hogy lényegében ezt a módszert alkalmazta Románia 1930-ban és Magyarország 1941-ben. A szándék mindkét esetben ugyanaz volt: a tényleges nemzetiségi összetételt befolyásolni a többségi nemzet javára. Mindkét ország jelentős területi átrendeződés után volt, érdekében állott tehát, hogy a meg-, illetve visszaszerzett területeken élő nemzeti kisebbségek arányszámain módosítson. Az 1938-1941 között Magyarországhoz visszacsatolt területek lakosságának 49,5 %-a volt nem magyar. "Ezt az arányszámot - írja egyik cikkében Juhász Gyula - némileg korrigálja az 1941-es népszámlálás kísérlete az anyanyelv és a nemzetiség megkülönböztetésére. Ám a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, 520 ezer nem magyar anyanyelvű vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ennek majdnem a fele a visszacsatolt területeken élt. így a nem magyar nemzetiségűek száma 44,7 %-ra csökkent. További vizsgálat alapján megállapítható, hogy a legnagyobb eltérés anyanyelv és nemzetiség között a délvidéken volt, ahol főleg a horvátok nagy része, de a vendek és szlovének közül is sokan vallották magukat magyar nemzetiségűnek. /Több mint 100 ezer horvát anyanyelvűből alig 10 ezer vallotta magát nemzetiségiként is horvátnak./ Elgondolkodtató adat, mert ilyen eltérés sem Észak-Erdélyben, sem a Felvidéken, illetve Kárpátalján nem volt tapasztalható. Bizonyos, hogy a változások friss élménye, a még konszolidálatlan viszonyok is szerepet játszottak ebben, hiszen a nemzetiség megvallása már döntés volt, amelyet sok minden befolyásolhatott: a félelem, a szándék, a boldogulás. Tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy a nemzetiség megvallása egy szubjektív érzésnek, a »népi közösségérzésnek* a kifejezője, ami »nem csak eltérő lehet az anyanyelvtől, hanem általában a nyelvismerettől is független*, ahogy a háború alatt próbálták magyarázatát adni".* A közelmúlt és a jelenkor Magyarországát ilyen politikai indítékok nem motiválhatták az utóbbi évek népszámlálása alkalmával, hiszen a népszámlálás módozatát mindig az adott kor politikai filozófiája határozza meg. Az előző rendszernek az volt az érdeke, hogy minél nagyobb létszámot mutasson ki, hiszen azt propagálta, hogy mintaszerű nemzetiségpolitikát folytat. A jelenlegi rendszernek minden bizonnyal az lesz az érdeke, hogy minél objektívebb legyen a regisztrálás, hiszen ezt diktálja mind a kisebbségi közösségek legitim jellegének erősítésére való törekvés, mind a számukra biztosítandó feltételrendszer kialakítása. Ám ellentmond ennek az identitásválasztás szabadsága, amelynek egyik fontos alkotóeleme a származás elhallgatásának lehetősége. Ez is alapvető emberi jog. Ezzel azt a téveszmét kívánom eloszlatni, hogy létezik olyan módszer, amellyel a hazai nemzeti kisebbségek tényleges számát meg lehetne állapítani. A gyakorlat az ellenkezőjét igazolja. Azonban, ha a kisebbségi polgár mégis szembesül az öndefiniálás kényszerével, számára és természetesen az összeíró számára is a "nyelvi háttér"-bői való kiindulás jelenti a legbiztosabb támpontot. A statisztikák arról árulkodnak, hogy az "anyanyelven kívül beszélt nyelv"-re adott válaszokból lehet a legobjektívebb képet kialakítani az adott nemzetiséghez való tartozásról, vagy az ahhoz való viszonyulásról. Ezt követően azoknak a száma a legnagyobb, akik az "anyanyelv" alapján definiálták magukat, és végül azoknak a legkisebb a száma, akiket "nemzetiség"-ként regisztráltak. Tehát a tudományos tapasztalat is a jelenlegi gyakorlat megváltoztatása mellett szól. Itt egy gondolat erejéig szeretnék visszatérni a bevezetőben felvetett kérdésre, arra tudniillik, hogy milyen gyakorlati célt szolgál a lakosság nemzetiség szerinti nyilvántartása. Amennyiben nem politikai indíttatású kérdésről van szó, akkor ennek jelentősége eltörpül bonyolultsága és a belőle származó konfliktusok sokasága mellett. A konkrét nemzetiségpolitikai célok megvalósítása, egy adott közösség sajátos kulturális igényeinek kielégítése szempontjából sincs akkora jelentősége a más ajkúak regisztrálásának, mint ahogyan azt a már-már anakronisztikus, kizárólagosan nemzeti keretekben gondolkodni tudók hiszik. Különösen az olyan fogalmak, minta "nemzetiség", "anyanyelv" veszítik el jelentőségüket a nemzetiségpolitika megvalósítása során, hiszen a többségtől eltérő, általában kulturális jellegű igények kielégítése nem kötődik szorosan az adott nemzetiségi közösség létszámához. Nem minden nemzetiségi állampolgár él az anyanyelven való művelődés lehetőségével, egy részében nem is alakul ki ilyen igény, másfelől a magyar nemzetiségű állampolgárok részéről is jelentkezik érdeklődés egy-egy kisebbségi nyelv és kultúra megismerése iránt. /Lásd például a román nyelvoktatásban részt vevő magyar gyermekek viszonylag magas számát./ Ezért nem * Magyar társadalom, 1941. História, 1992., 2. sz., 9. 316
