Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Petrusán György: A hazai románok számának, összetételének és települési viszonyainak változásáról
4. A ROMÁN KISEBBSÉG Petrusán György A HAZAI ROMÁNOK SZÁMÁNAK, ÖSSZETÉTELÉNEK ÉS TELEPÜLÉSI VISZONYAINAK VÁLTOZÁSÁRÓL Az 1990. évi népszámlálási statisztika bevezetőjében olvassuk, hogy "a magyar népszámlálások 1880-tól vették fel programjukba az ország területén élő népesség anyanyelvének és nyelvtudásának megfigyelését". Lejjebb pedig ez áll: "Nem vitatható azonban, hogy a nemzetiséggel összefüggő népszámlálási kérdések az adatszolgáltatók szubjektív mérlegelésétől függő torzításokat tartalmaznak. Az is kétségtelen, hogy az adatok valóságtól való eltérése az adott ország mindenkori nemzetiségi politikájának függvénye." Mármost mit ér a nemzetiségi statisztika, ha több mint egy évszázados erőfeszítés után nem sikerült egyetlen olyan népszámlálást sem végrehajtani, amely viszonylag pontosan regisztrálta volna a nem magyar népesség számát? Különösen áll ez a trianoni döntés utáni időszakban végzett felmérésekre. Milyen következtetéseket lehet levonni a nagyon is hozzávetőleges számokból? Lehet-e reális kisebbségi politikát kidolgozni és érvényesíteni az érintettek által rendszeresen kifogásolt számarányok alapján, vagyis, amikor a hivatalos és a becsült adatok között jelentős különbség mutatkozik? Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mi a célja a kisebbségi népszámlálásoknak? Egy hatékonyabb, a nemzeti identitás megőrzését célzó politika érvényre juttatása? Tudományos kíváncsiság kielégítése, a népesség származás, etnikai összetétel szerinti regisztrálása, nyilvántartása, vagy esetleg bizonyos politikai szempontok érvényesítése? Több évtizedes tapasztalat igazolja, hogy ezekre a kérdésekre még mindig nem tudtunk meggyőző választ adni. Az eddigi statisztikák viszonylagossága, a nemzetiségi lakosság összeírása alkalmával fellángoló viták bizonyítják ezt. Mindenképpen el kellene ismerni, hogy az eddigi népszámlálási módszerekkel, technikákkal /népszámlálási kérdésekkel, a kérdésben tájékozatlan számlálóbiztosokkal stb./ nem lehet megállapítani az egyes népcsoportok tényleges létszámát. Az érintettek nem tudnak és nem is akarnak ebben partnerek lenni. Nem tudnak, mert sokan közülük nem értik igazán a másságukra vonatkozó kérdéseket, nem akarnak, mert a történelem folyamán többször bebizonyosodott, hogy identitásuk megvallása miatt hátrányt szenvedtek s szenvednek esetenként még ma is. A két tényező együttes hatása eredményezi a kétes, s mindeddig sok vitára, nem egyszer nehezen feloldható feszültségekre okot adó nemzetiségi nyilvántartásokat. A probléma lényegét a már idézett mondat tartalmazza, amely szerint "az adatok valóságtól való eltérése az adott ország mindenkori nemzetiségi politikájának függvénye". Találó és igaz ez minden dél-, kelet- és közép-európai országra. Ha e kérdéssel kapcsolatban csak hazánk és a szomszéd országok között régóta meglevő vitákra, nevezetesen a hazai népcsoportok és a határokon túli magyarság létszámviszonyaival kapcsolatos nézetkülönbségekre és az ezekből eredő feszültségekre gondolunk, rádöbbenünk, hogy milyen horderejű problémával állunk szemben. Mindent meg kell tehát tennünk, hogy az érintett országok - köztük hazánk is - revideálják eddigi gyakorlatukat és a XX. század végi értékrendnek megfelelő konzekvenciát levonva, demokratikus és humánus összeírási módszert alkalmazzanak.* Ez azért lenne fontos a különböző nációk együttélésének történetében, mert helyreállítaná végre a többség és a kisebbség közötti bizalmat és megszüntetné az eddigi nézeteltérések jelentős részét. Az érintett országok pedig reálisabb alapokra helyezhetnék nemzetiségi politikájukat, általában tisztább politikai viszonyokat eredményezne és nem kellene 10 és 10 ezer embert lehetetlen dilemmák, identitás-választási kényszer elé állítani /pl. vegyes házasságok gyermekeit/. Arról nem is beszélve, hogy számos poliglott országnak sem kellene olyan ellentmondásos helyzettel szembesülnie, amely a nagylelkűen deklarált és biztosított jogok ellenére a népcsoportok leépüléséből, asszimilálódásából fakad. /El kellene végre ismerni, hogy van természetes beolvadás, bár ennek a jelentéstartalmát is definiálni kellene./ Visszatérve a hazai viszonyokra, bármennyire is elterjedt az a szimplifikáló verdikt, hogy "olyan a statisztika, amilyen a politika", meggyőződésem, hogy - ha már mindenáron ragaszkodunk hozzá - a nemzetiségi népszámlálásokat a magyarországi speciális viszonyok között is - értve ezalatt a keserű történelmi tapasztalat mellett elsősorban a szétszórtságot - humánusabb s talán reálisabb eredményekkel lehetne végrehajtani. Ennek nagyon egyszerű megoldási lehetősége van, nevezetesen a "nemzetiségre" és "anyanyelvre" vonatkozó adatsor helyett a "nyelvismeretre" /örökölt és tanult nyelvre/ vonatkozó kérdésfeltevés. A nemzeti és etnikai hovatartozás eredetileg a lelkiismereti jog kategóriájába tartozott, később politikai jelentőséget kapott, de a gyakorlati nemzetiségi politika * A magyarországi népszámlálási gyakorlat az ENSZ ajánlásait követi. /Szerk./ 315
