Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

Glatz Ferenc: MEGNYITÓ BESZÉD

államokban is tapasztalható? Olyannyira kevertek ezek a régiók, hogy nemcsak területi vagy közigazgatási egységként, de már az alatt is, szinte utcákra lebontva, egy területen belül is vegyes etnikumúak. Itt többségről vagy kisebbségről beszélni lassan értelmetlen lesz. Milyen fogalmakat alkalmazzunk akkor ezen társadalmak leírásában? Lehet-e hagyományos, statisztikailag jellemezhető fogalmakkal operálni ebben a térségben? Igazuk van-e a szlovák és román kollégák egy részének, akik azt mondják, hogy a területi autonómiának a követelése nem más, mint valamiféle magyar revizionizmus, valami állambontó tevékenység? Avagy nekünk van igazunk, akik azt mondjuk, hogy végül is az egyéni autonómia és a területi autonómiának a különböző formái nem mások, mint egyszerű igény arra, hogy Európának ezt az államközpontú - francia terminológiával nemzetállam-központú - területrendezési elvét felbontsuk és a kis etnikai autonómiáknak minél nagyobb szerepet engedjünk? Vitakérdések, amelyek mind a tudományt, mind pedig a politikai vezetést nyilván még a következő években egyaránt fogják érdekelni. Fölmerül a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az etnikai regisztrálásnak vagy hovatartozásnak a feltétele? Objektív kategóriaként lehet kezelni ezt az államon belül, vagy pedig az egyén számára szabaddá kell tenni. Fölmerül a kérdés, hogy például egy etnikumhoz tartozás esetében az eddigi, elsősorban nyelvi alapon történő odasorolást nem kellene-e, hogy egyre inkább felváltsa a szokásrendek alapján való azonosságtudat elismerése? Magam részéről az abszolút szabad egyéni hovatartozás bevallásának vagyok a híve. Meg vagyok róla győződve, hogy most ez az etnikai reneszánsz-hullám, amelyik ebben a térségben felszínre hoz különböző, régi és új típusú gyűlölködéseket, vagy pozitív öntudatosodásokat is, tulajdonképpen a szovjet rendszernek a következménye, oka egyfajta ál-internacionalizmus, amely ezeket az etnikai azonosságtudatokat nem akarja elismerni, azok megnyilvánulásához a vezető pártok lehetőséget nem is adtak. Szeretünk mi magyarok rendkívül büszkék lenni arra, hogy a mi nemzetiségi politikánk - vagy kisebbségi politikánk - mennyire jó, a Ceausescu-féle, vagy akár a szlovák kisebbségi politikával szemben milyen pozitív jeleket mutat. Meg kell mondanom, én gyökeresen más véleményen vagyok. Nekem az a véleményem, hogy a magyar kormányzatok az elmúlt 30 évben nem vették komolyan a kisebbségi kérdést. Nem vették komolyan a nemzetiségi kérdést, és azok az irányzatok sem, amelyek a magyar kisebbségnek a határokon túl követelték a különböző perszonális vagy kollektív jogokat. Az a törvénytervezet, amelynek egy korábbi - ez év tavaszi - variácója kezemben volt, úgy gondolom, hogy nagyon jó, előremutató törvénytervezet, mert szakít azzal a rossz magyar politikai hagyománnyal, amelyik nem vette ezeket a tényezőket tudomásul. A törvényt azóta a parlament elfogadta és kihirdetésre került. Amikor még az adminisztrációban dolgoztam, egyes képviselő uraknak és hölgyeknek azt a kérdést találtam feltenni: vajon ha egy szerb vagy horvát anyanyelvű néni azt kérné, hogy a bírósághoz az ő anyanyelvén fordulhasson, nem lenne-e a helyi igazságszolgáltatás éppúgy felháborodva, mint amikor a székely ember Székelyföldön vagy Erdélyben vagy Romániában kéri, hogy anyanyelvén védekezhessen vagy vádolhasson, pereskedhessen? Úgy gondolom, politikai jelentősége is van annak, hogy Magyarországon rendezünk egy olyan konferenciát, amely konferencia most már nem magyar szemmel akarja nézni a világot, hanem Magyarországot akarja nézni a környező országok és a világ szemével is. Nagyon örülök, hogy a statisztika tudománya az MTA Demográfiai Bizottsága útján ilyen kérdést tűz napirendre, s ezzel a politikának, a kormányzati politikának is segítséget nyújt. A különböző tudományok ugyanis, és főleg a történettudomány elárasztja a politikát és ahelyett, hogy a jövőről is beszélne, egyre többet beszél a múltról: ez nagyon rossz sajátossága az utóbbi évek fejlődésének. Ezekkel a szavakkal kívánom a konferenciát megnyitni, úgy is, mint Kovacsics professzor úrnak, e rendezvény szülőatyjának régi barátja, s úgy is, mint az Európa Intézet igazgatója. 20