Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Popovics Tibor Miklós: A kárpátaljai magyarság statisztikai számbavételének egyes kérdései a második világháború után

szibériai, illetve távol-keleti részét is, valamint a közép-ázsiai, kaukázusi, baltikumi köztársaságokat, Fehéroroszországot és Moldáviát. Létezett ugyanis a volt Szovjetunióban egy kormányrendelet, amely az egyetemek, főiskolák, szakközépiskolák vezetőinek - úgymond népgazdasági, állami érdekből - lehetővé tette, hogy 2-3 évre kötelező jelleggel a végzett diplomás hallgatókat olyan munkahelyekre irányítsák, amelyeket saját belátásuk szerint célszerűnek láttak az egyes szovjet megyék munkaerőigényei alapján. Ha a friss diplomával rendelkező személy nem fogadta el az egyetem vezetői, illetve a speciális bizottság által neki szánt (kijelölt) munkahelyet, akkor akár büntető szankciók is életbe léphettek, egészen a diploma megvonásáig. Ebből kifolyólag több száz (sőt ezer) kárpátaljai magyar az ungvári egyetemen, illetve a megye szakközépiskoláiban frissen szerzett diplomával - távol a szülőföldtől és a magyar etnikumtól elszakítva - 2-3 évre kénytelen volt munkát vállalni Kárpátalján kívül a nagy Szovjetunió valamelyik körzetében. Szovjet tervek a kárpátaljai magyarok önkéntes áttelepítésére, illetve erőszakos kitelepítésére Kárpátalján kívülre A kárpátaljai diplomás magyarok mellett a megye vezetői - nyilvánvalóan felsőbb utasításra - nagyon szorgalmazták az ottani magyarok egyéb társadalmi rétegeinek úgymond önkéntes szervezett áttelepítését Kárpátalján kívülre, a volt Szovjetunió bármelyik körzetébe. A megyei tanácson egy külön csoport foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ez a csoport a városokban és a falvakban közzétett felhívásaiban szinte mennyországi életkörülményeket ígért az új helyszíneken. Annak érdekében, hogy a megyei hatóságok lehetőleg minél kisebb mértékben szólhassanak bele a Moszkva által Kárpátaljára - az úgynevezett szovjet iparosítás során - telepített gépipari üzemek irányításába, az utóbbiakat besorolták az össz-szövetségi alárendeltségi kategóriába. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezeket a gépipari üzemeket közvetlenül Moszkvából irányították az illetékes össz-szövetségi minisztériumok és a tervhivatal. Ezzel Moszkva azt is elérte, hogy maga szabályozhatta az össz-szövetségi alárendeltségű üzemek munkaerőgazdálkodását is. A jövevény orosz, illetve ukrán ipari szakmunkásoknak nyomban megadták a rendőrségi bejegyzést és számukra soron kívül, rövid időn belül megépültek a tanácsi lakások az új lakótelepeken, holott az őshonos ruszinoknak és különösen a magyaroknak sokszor 10-15 évig kellett várni lakásra. Sőt, a magyarok sokszor egyáltalán nem is kaptak lakást, mert nekik azt mondták, hogy oldják meg a lakásproblémájukat, ahogy tudják. Ily módon, különösen Ungváron, a megyeszékhelyen és Munkácson az új lakótelepi házakban szinte már csak orosz vagy ukrán beszéd hallatszott, és csak elvétve ruszin, magyar pedig szinte egyáltalán nem, így a magyar történelemben joggal híres két kárpátaljai magyar város, Ungvár és Munkács, amelyek hosszú évszázadokon keresztül meg tudták őrizni magyarságukat, a szovjet rezsim néhány évtizede alatt majdnem teljesen eloroszosodtak, illetve elukránosodtak. Magyarok diszkriminációja a mezőgazdaságban Az iparhoz hasonlóan a hivatalos propaganda Kárpátalján úgyszintén lépten-nyomon hangoztatta az élenjáró szovjet mezőgazdasági eredmények - így egyebek között a Micsurin-féle és a Liszenkó-féle tan - kárpátaljai adaptálásának szükségességét. Fittyet hányva a kárpátaljai magyarság sokévszázados, virágzó mezőgazdasági kultúrájára, különösen a szőlészetben-borászatban és a gyümölcstermesztésben, a megyei szovjet hatóságok a 40-es évek végén erőszakkal 1-2 év alatt bevezettették a kolhozokat és a szovhozokat. Ezzel egyidejűleg félreállították és mellőzni kezdték a magyar vagy csehszlovák agrárdiplomával rendelkező, korábban kiválóan bevált, hozzáértő és ugyanakkor a helyi éghajlati, talajtani, domborzati viszonyokat jól ismerő kárpátaljai szakembereket és elsősorban a magyarokat. Az akkori hivatalos szóhasználat szerint szakmai színvonaluk elmaradt az élenjáró szovjet mezőgazdaság magas követelményeitől. Ezért úgymond szükségessé vált több száz, sőt talán több ezer jövevény orosz, illetve ukrán, állítólag magasan kvalifikáltagronómus, állattenyésztő, állatorvos, közgazdász és más agrárszakember betelepítése a megyébe Kárpátalján kívülről. Ezek lettek az újonnan létrejött kolhozok és szovhozok vezető emberei (elnökök, igazgatók, agronómusok, állattenyésztők, állatorvosok, szőlészek, borászok, gyümölcstermelők, zöldségtermelők, mezőgazdasági gépészmérnökök, technikusok, főkönyvelők stb.) De olyan esetek is előfordultak, hogy a kolhozok, illetve szovhozok élére jövevény orosz, vagy ukrán pártfunkcionáriust, vagy leszerelt katonatisztet neveztek ki. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a két világháború között Kárpátalja a Masaryk- és a Benes-féle Csehszlovákia egyik fontos éléskamrája volt, és részt vett Csehország, illetve Szlovákia élelmiszer-ellátásában, cserébe viszont a Kárpátaljai boltok polcait is bőségesen feltöltötték élelmiszerekkel és a legkülönbözőbb árukkal. Tehát még a csehszlovák uralom évei alatt sem történt Kárpátalja olymértékű egyoldalú kizsákmányolása, mint a szovjet rezsim 181