Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - S. Benedek András: A magyarok Kárpátalján
helyezett és hazatérő tanárok száma is. /Kocsis Károly Dávid Zoltán nyomán 25 OOO-re teszi a háborús időszak migrációs veszteségét!/ Az 1944-ben "háromnapos" munkára elhurcoltak közül mintegy 20-23 000-en nem tértek vissza. Statisztikai fogyást jelentett azok száma is, akik épp az elhurcolástól menekülve szlováknak vagy ruszinnak Íratták be magukat Ungvár, Munkács, Nagyszőlős, az ugocsai Tiszántúl, illetve a Felső Tisza vidékén. /Igaz, ezek egy részét már a csehszlovák statisztika sem magyarként tartotta számon!/ Az 1959. évi első szovjet népszámlálás 146 000 magyart /plusz 20 000 magyar anyanyelvűt/, majd az 1979-es népszámlálás - már alacsonyabb növekedés és az élénkülő kivándorlás miatt - 166 000 magyart talált Kárpátalján. /Közülük 158 446 volt egyben magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű./ Az 1989-es népszámlálás jelezte először a magyarság számbeli csökkenését /155 711/, de a nem magyar nemzetiségű, de magyar anyanyelvű lakosokkal együtt a magyar közösség száma 166 700-ra emelkedett. Tudni kell, hogy a személyi igazolványba bejegyzett nemzetiségen változtatni eddig nem volt mód, az anyanyelv bevallásához is némi bátorság és konokság kellett. A századfordulós, illetve az 194l-es magyar statisztikai adatok viszont arra utalnak, hogy még mindig többezren élnek Kárpátalján olyan lakosok, akiknek "közhasználatú nyelve" magyar, a kérdezőbiztosok hibájából, illetve a megkérdezettek közömbössége miatt azoban ez nem jelenik meg a statisztikában. /A legkirívóbb példa az ugocsai Csepe, ahol az 1900 lakosból 1800 magyar, statisztikailag mégis kisebbségben vannak! / Mindezt összevetve a kárpátaljai magyar kultúrközösség nem éri el a manapság szerényen említett 200 000-es lélekszámot. Különösen a kivándorlás, áttelepülés erősödik; az utolsó két évtized átlagában meghaladja az évi ezerötszázat, s napjainkban a természetes szaporodás számát is. Súlyosan érinti a kárpátaljai magyarságot, hogy az áttelepülők közt igen sok az értelmiségi és általában a vállalkozó szellemű, egy-egy közösség arculatát meghatározó ember. A kárpátaljai magyarság mai településterülete A kárpátaljai magyarság döntő többsége a magyar határ közelében, nagyjából az Ungvár-Császlóc, Csongor, Izsnyéte, Dercen, Beregújfalu, Salánk, Fancsika, Csepe, Feketeardó, Gyula által behatárolt területen él, illetve szigetekben /Beregrákos, Técső, Visk, Aknaszlatina/ és szórványokban, elsősorban a Felső-Tiszavidéken. Északnyugatról délkeletre haladva az első nagyobb területi egység a történelmi Ung, Ungvártól a Latorcáig árpádkori, részben kisnemesi falvakban. Az etnográfiai viszonyok 18. századi átrendeződése során Ungvár környékén Gerény, Radvánc és Daróc vált ruszinná, később, egészen napjainkig tartó folyamat eredményeként asszimilálódott Ordarma és Baranya /ez utóbbi magyar lakosságát vélt vagy valós magyar atrocitások megtorlásaként 1944-ben és helyi és a szomszéd faluból érkező ukránok egyetlen éjszaka kiirtották!/. Ezzel szemben a magyar jellegét részben vagy egészben elvesztett települések közül Császlóc, Minaj, Ketergény, Kereknye és Homok a 19. század második felére újra elmagyarosodott. Ezt a településszerkezetet a csehszlovák földreform sem érintette, Kereknye azonban újra ruszin dominanciájú lett. A visszacsatolás időszakában látszólag újra tért hódított a magyar elem az Ungvárt közvetlen övező falvakban, de az anyanyelvi adatok jelzik, hogy itt csupán afféle modern "hungarus-tudat" érvényesült. A szovjet időszakban kezdetben csak néhány ruszin, belső ukrán vagy orosz család betelepítése színesítette az etnikai képet, az utolsó negyedszázadban azonban igen nagyarányú az orosz és ukrán lakosság beáramlása. Erősen érezhető ez a főútvonal mellett húzódó Szürtén és a vele egybeépült Tégláson, míg ennél is nagyobb arányú a betelepülés Minajban, Homokon, Kincsestanyán, Koncházán, Tarnócon, Sislócon és Botfalván. A letelepülési korlátozások idején a helyi kolhozban vállalt munka volt az "ugródeszka" az ungvári állás elnyeréséhez. A telepesek számára új utcákat nyitottak és nyitnak. Nemcsak az agglomerációs térség elvesztését, de az addig egységes magyar tömb Csapig történő kettéválasztását jelentheti ez a folyamat egy-két évtizeden belül. Az ungvári járás másik magyar települési körzete a Latorcán túli rész, amely egykori Bereg, illetve Szabolcs megyei községeket foglal magába. Köztük Csap, a határváros és vasúti csomópont 3750 fős magyar kisebbséggel. A körzet többi, eredeti telepítésű falva /Telek, Eszeny, Szalóka, Ásvány, Kis- és Nagydobrony/ megőrizte szinte tiszta magyar jellegét. Részben a csehszlovák földreform, de elsősorban az 1944-47-es szovjet "földosztás" Csap, Ásvány, Eszeny és Szalóka körzetében több ruszin telepet hozott létre /Demicsevo, Cservonoje, Petrovka/. Közülük csupán Cservonén, illetve az ahhoz tartozó Oncsa-telepen lakik mintegy 200 magyar. A munkácsi járás magyar településkörzete már a magyar időszakban is csak ügyesen rajzolt nemzetiségi térképeken érintkezett magával Munkáccsal. A magyar falvak Barkaszótól Fornosig közvetlenül a beregszászi járás határán húzódnak, kivéve Beregrákost, amely nyelvszigetben és most már kisebbségben őrzi másfélezres lélekszámú magyarságát. Vegyes lakosságú a nyelvhatáron elterülő Izsnyéte is. Az 1300 magyar az összlakosságnak közel 60 %-át teszi ki. 176
