1996. ÉVI MIKROCENZUS Önkormányzati lakások (1998)

AZ ADATOK ÉRTÉKELÉSE

Az önkormányzati lakott lakások túlnyomó többségében (96 százalékában) a lakók egy háztartást alkotnak. Ezen lakások aránya 1990 óta jelentősen, 7 százalékponttal lett magasabb. Ezzel párhuzamosan a két háztartás életteréül szolgáló lakások aránya csaknem hasonló mértékben, de csökkent (8 százalékról 3 százalék alá). Három vagy több háztartás csak jelentéktelen mértékben (0,4 százalék) fordul elő. Az egy háztartás által használt lakások közel kétharmadában (63 százalék) egy család él, két vagy több család csak igen ritkán (2 százalékban) található. Több mint egyharmadnyi (35 százalék) viszont az olyan lakás, ahol a háztartás családot nem alkotó személyekből áll. Ezek az arányok 1990-hez képest gyakorlatilag nem változtak, vagyis a jelentős számszerű csökkenés nem járt együtt strukturális átrendeződéssel. A lakások háztartások és családok szerinti adatai településtípusonként is hasonló arányokat mutatnak. Budapesten valamivel kisebb (95 százalék) az egy háztartás által lakott lakások aránya, és ezen belül is kevesebb az egycsaládos háztartás, illetve több a családot nem képező személyekből álló háztartás. Vidéken viszont gyakrabban találhatók olyan lakások, amelyekben két vagy több család él közös háztartásban, és ritkábban olyanok, amelyekben nem családok alkotják a háztartást. Két vagy több háztartás közös lakásban való együttélése a megyeszékhelyeken a leggyakoribb (4 százalék), a fővárosban 3 százalék, az egyéb városokban és a községekben még ennél is ritkább (2, illetve 1 százalék). Az önkormányzati lakásállomány előzőekben ismertetett változásainak fő jellemzője az, hogy a lakások fizikai ismérvei (pl. szobaszám, építési év, komfortosság) szerinti összehasonlítás határozott romlást mutat 1990-hez képest. De hasonlóan jelentős a minőségi elmaradás, ha az önkormányzati lakásállományt az ország teljes lakásvagyonával vetjük össze. Ugyanakkor a lakásokban lakó személyekkel kapcsolatos ismérvek (lakószám, korösszetétel, a háztartások és a családok száma) szerinti megoszlások nem vagy csak kis mértékben változtak, és az összes lakásra vonatkozó megfelelő adatoktól sem térnek el jelentősebben. A minőséggel kapcsolatos negatív tendenciák abból következnek, hogy a privatizáció során a vásárlási szándék mindig az értékesebb, azaz a jobb állapotú, jobb minőségű lakásokra irányult. Ismeretes, hogy a lakásárak inflációja 1990-1996 között lényegesen elmaradt a fogyasztói árak emelkedésétől. Az értékesített önkormányzati lakások forgalmi értéke ebben az időszakban mindössze 30 százalékkal nőtt. A fogyasztói árak növekedéséhez viszonyítva ez olyan nagy különbség, ami csak az értékesítésre kerülő lakások rohamos minőségromlásával magyarázható. ) Ezek az adatok azt mutatják, hogy a privatizáció előrehaladtával egyre gyengébb és gyengébb minőségű lakások kerültek az értékesítés körébe. Ez részben arra vezethető vissza, hogy 1993-1995 között a bentlakó bérlők alanyi jogon vásárolhatták meg lakásaikat, ami a privatizációt mindvégig jellemző erős lakossági nyomást még inkább fokozta. Az önkormányzatok a gyakorlatban nem tagadhatták meg a lakosság igényeinek kielégítését, és ez nagy mértékben hozzájárult a tulajdonukban maradt lakásállomány ilyen alacsony minőségi szintjének kialakulásához. Forrás: Az önkormányzati lakások privatizációja, 1995 (KSH, 1996/4.) 20