Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (20. évfolyam, 1996)
Stollmann András: Csallóközi gólyakutatások
lölések eredményesnek bizonyultak. Már 1909-ben az Örsujfalu közelében fekvő Gadóc-pusztán gyűrűzött gólyafiókát az év decemberében megtalálták Afrika déli tartományában. A kitartó gólyagyürüzések által bebizonyosodott, hogy gólyáink a keleti vonulási útvonalat használják s keresztülrepülve a Balkán félszigetet, megkerülve a Földközi tengert Törökország, Libanon, Izrael érintésével jutnak a Nílushoz, majd annak mentén délnek haladva érnek el téli szálásukra. Az értékes csallóközi gyürüzési adatokat, visszajelzéseket, beleértve az újabb keletűket is külön táblázatban publikáljuk, sőt térképen is érzékeltetjük. A rossiteni madárvárta kezdeményezésére Ernst Schüz német ornitológus vezetésével 1934-ben megszervezik az első nemzetkzi gólyacenzust, állományfelvételt. Erre a munkára Csehszlovákiában felkérik Karel Plachetkát, aki kérdőíves alapon a német „Amtlichen Storch Fragebogen“ cseh változata révén az illetékes csendőrhivatalok bevonásával oldotta meg a feladatot. Ekkor (1934-ben) a Csallóköz térségében 104 gólyapár költött 56 községben. A legnagyobb gólyakoncentráció ezidőben Bős 26 fészekkel, Csillznyárad 11, Szap 6, Várkony 6 és Gúla 6 fészekkel. A második világháború után 1958 ban Matis Gyula a szlovákiai természetvédelem vezető egyénisége engem bízott meg azzal, hogy szervezzem meg az országos gólya állományfelvételt. Ezt a megbízatást megelőzték már az 1951 óta folytatólagosan végzett Duna-menti cenzusok (Stollmann 1954), majd a kitartó gólyagyürüzések. Nos így történt, hogy részt vehettem a második (1958), a harmadik (1974) és a negyedik (1984) nemzetközi állományfelvétel megszervezésében, értékelésében és publikálásában (Stollmann 1964, 1976, 1987). A munkálatok során különös figyelemmel kisértem a csallóközi gólyaállományt, melynek sajnálatos csökkenő irányzatát külön is feldolgoztam (Stollmann 1990). Ekkor már a gólyakutatásokban bekapcsolódtak a komáromi Binder Pál (1982) és a dunaszerdahelyi Pomichal Richárd (1984). Nyugdíjba vonulásom után az ötödik nemzetközi gólyacenzust szlovákiai viszonylatban már utódom Miroslav Fulín szervezte meg 1994-ben. Munkatársai segítségével kimutatta, hogy a fehérgóiya populáció országos viszonylatban az előző évekhez viszonyítva némi gyarapodásban van. Ez a tézis sajnos Csallóköz térségére nem vonatkozik — itt tovább folytatódik a gólyacsökkenés, ami részben a bősi erőmű környezetromboló hatására írandó. A Csallóköz területén élő gólyapopuláció állományfelvételezése meghaladja a hatvan évet. Az eredmények 1934 óta 1984 ig erős, csökkenést mutatnak, ami 50 év viszonylatában 66 % jelent. Ugyanakkor megváltozott a gólyák koncentrációja is. Egyedül már csak Csiliznyáradon van egy ötpáros kis közösség. Fehérgólyáink már szétszórtan 1—1 párban költenek községeinkben, ami minden bizonnyal a térség táplálékaijánlatának függvénye. A fehérgólyák fészkelési módja is az idők múltával átalakult. Plachetka idejében 1934 ben a fészkek 66 % nád tetős épületen, pajtákon, szérűkön volt elhelyezve. Manapság mindez átcsoportosult a villanypóznákra (64 %). Felismerve ezt a jelenséget az állami természetvédelem idejében felmértei e fészkelés káros voltát, ezért az esetek többségében a gólyaköltést elősegítendő fém fészekalátétekkel látta el a villanypóznákat, melyeken így a költés veszélytelennek bizonyul és hosszú időre biztosított. A sikeresen felnevelt és röptetett gólya fiókák száma Csallóközben országos viszonylatban a-
