Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (17. évfolyam, 1993)

Kaprálik Zsuzsanna: A vessző felhasználása a paraszti gazdaságban

nálják. „A sötítzödes vessző az egy se jó, hanem a sárgás. A sárgás a legjobb, az nem törik el ojan hama mind az a sötítződ, az töríkeny. De ügyi ojan helre bele lehet fonnyi, ahol nem veszíles, mer aki többet fony az bele fony mindent, hogy mimé több legyen . . . Össze is, ha siet a ember, köll a kosár, akkor má össze szeptember utóján, október elejin má szeheti ha leveles is mer letisztíccsa, asztán már kibírja.“13

Az összes adatközlőm a lombhullás utáni, a még rugalmas vesszőt tartja a kosárfonásra a legalkalmasabbnak. Ha tavaszig vagy kora nyárig is kitart a megszedett vessző, felhasználása előtt áztatni kell, hogy a kiszáradt vessző visszanyerje rugalmasságát. Egyetlen adatközlőm tartotta még a lombhullás utáni rugalmas vesszőnél is jobb minőségűnek az előbb kiszáradt, majd áztatott vesszőt. „Asztán még jobb, ha a ijen vessző asztán úgy ásztossuk. Van itt egy tó, asztán beleteszem, egy hétig ázik, lenyomatom. Akko ha ászt megfonyom. az asztán a erős, aza a kosár. Az masszív, az nem törik, az nem aszik úgy össze mind a ződ vessző, az összeszárod, összeaszik. Nos úgy mongyák, összenyaklik, nyaklik a kosár. Az a ződ erőtlen vessző ha megfonta az ember, nos az asztán még összeszárod, mer minden szárod ami nyers, ami ződl. Azír asztán a legjobb, amit így a vízbe beásztatok. az ojan kemínyen megmarad a valóságbo ahogy megfonta az ember.“14

A vesszőszedés eszköze valamikor egy éles kés, görbekés. szőlőmetszőkés. bicska volt. Manapság a kosárfonók vagy egy éles bicskát, de általában már metszőollót használnak. „A bicska az a legfontosabb, bicskát kö okvetlen bírnyi az embernek, az a legfontossabb. de ennek az élinek a minősíge is ám, ragaggya az embernek a újjá bögyit. jó élesnek. Most má vannak ezek a jó meccőollók, azzá má szaporábban megv. Nem kő az embernek kímíletlenű hanni a kezefejit vagy a újjait késsel.“15

A vizsgált falvakban a vesszőt a kosárfonó általában egymaga vágta Nem volt jellemző a család vagy a rokonság segítsége. Csupán a hajózáson dolgozó kosárfonóknak segítettek a „haverok, kollégák“, akiknek ezért a segítségért ingyen fontak kosarat. Az egyedül dolgozó kosárfonó lombhullás után többnapon keresztül kijár az arra alkalmas helyre vesszőt szedni mindaddig, amíg elegendő vesszőt nem vág|. Ha tél. tavasz folyamán a vessző elfogy, vesszővágás céljából újra felkeresheti az arra legalkalmasabb helyeket.

Görbekés vagy bicska (kés) segítségével a vesszőt a következőképpen vágja: bal kezével összefog pár vesszőt, majd a jobb kezében tartott vágószerszám segítségével, húzó mozdulattal elvágja a tövüknél a veszszőket, majd a földre helyezi azokat. Metszőolló használatakor a vesszőket bal kezében tartva egyesével metszi el szintén a tövüknél. A földön a vesszőket úgy helyezi el, hogy a vessző töve a rakás egyik, a vessző hegye a másik oldalára kerüljön. A kosárfonók általában a szedésnél nem osztályozzák a vesszőt és nem is számolják. Ez a munka a vessző hazaszállítása után várja csak a kosárfonót. „Ott nem töröttem annyira vele hogy mijen szíp, egy kosárbo emegy a csúnyább vessző is, szebb is, fontos hogy a fenekinek legyen jó, vagy esetleg a szegísnek.“16 A vessző minősége azonban minden kosárfonó előtt a legfontosabb szempont. Hosszú, sudár, elágazás nélküli vesszőt igyekeznek vágni. A levágott vessző mennyiségéből, a vesszőrakás nagyságából következtetnek arra, hogy a megszedett vesszőmennyiség hány kosárnak lesz elegendő. Csupán egy adatközlőm igyekszik már a vágás helyszínén a vesszőt osztályozni, ill. a levágott vesszőmennyiséget számolni. „Én mikor megszet-